A szédülés tánca,
amikor még minden alszik,
suttogva körbejárja a sarkokat,
az összes emlékem jeltelen,
nincs kilengés,
csak ugyanaz az egyenes vonal.

Aludnánk - mintha ma szültek volna,
összetapadt szemhéjakkal várva,
hogy néhány percig láthassunk,
miközben velünk együtt tűnik el
minden fény szülte látomás.

Elolvadtak a házak,
csak egy oszlop
és néhány méter
aszfalt maradt,
mindenütt sötét 
lyukak, eltűntek
a növények is,
a fű helyén,
szürke vájatok.
Ilyenkor nem
szabad mozogni,
talán figyelnek.
Ha lehunyom
a szemem, akkor
néhány perc és
visszateszik az
épületeket, a fák
és a kerti növények
újra ott lesznek
és én azt hazudom,
hogy megint csak
rosszat álmodtam.

Olvadt világot rajzolt körém 
ha lenne, ha volna, ha hagynám
csupasz dolgok, szokott magány,
szagtalan lehelet, hagytál valamit, 
akarat nélküli percet, elúsztunk. 
Sötét mélyek égett vashúsa 
a házunk. A remény és a félelem
fejlődésünk virágai: anomáliák,
díszes vázában, ázott gyomként
a mellkasunkon, parcellákban

Akaratlan, alaktalan varázs,
Urat. istent mesékkel bevonva,
nyúlj ha mondják, énekelő fő,
nyári este sötétzöld burokban, 
érdes fűrészek a kiáltások, 
mellek közt. Részeg álomban
felkúszok ajkadra. Fél mese,
fogak őrlő moraja, akarattól
nyállal átitatva, pisis csövek,
díszes sarokban, kell a pá,
seregnyi mítosz, csokorban.

Kérj, ha kellek, öleltelek,
ha volt időben hagytalak,
köszöntünk a hideg ködben,
féltél volna, érthetetlenül.
Adj mérget, szivárgó váladék
szapora képzet, felnőtt
vagyok ha kérik, gyalogosan.
Nem kérdezlek, félj helyettem,
behintelek hullámokkal.
fullánk voltam sebedben, 
erszényt vágtál a hasadra,
kocka ablakot a válladra.
Hogy onnan nézd, amikor
integetek és nincs folytatás.

Kérlek, hogy légy alma,
zaj a látszólagos rendben,
hogy maradj még,
vagy dögölj meg,
karmolj egy keresztet
hunyorgó szemeimre.
A fájdalmas rágódások
végtelen sorát is szeretném, 
és a megnyugvást,
természetesen. Vagy inkább
a folyamatos püfölést,
figyelmet és halált,
minden órában mást,
mással és más képében?
Szeretném ha nem félnél,
majd pedig ha kérem:
rettegj, ha nincs mitől,
addig keresem, amíg
nincs benned. Adj levegőt,
csókolj nap-boholy pókokat
a számba, daráld le
a múltamat, és amikor
megpihensz és vége,
kígyód helyett
sziszegj, közben az altájt
tépdeső, hosszú karmos
kézvégeken, lemetszett
sárkányfej virágmezők,
vörös kárhozatfényeket,
szuszognak vállaid mögül,
ez a régi történetek unalma,
melyekben szörnyek
és angyalok éltek
a valódi bűnösök
és jók helyett.

Kérlek, változz hőssé, 
szívben lopakodó gyilkossá,
büntetve tudnom kelljen,
becsületes holdkóros énem,
miképpen halt lassan
elvek szutykos habjaiban,
hol éneklő pálcika bogarak
fekete kockákat vetnek.
Üvöltés józanodással,
olyan szöglet felé,
ahol nem a pénz
az egyetlen jóisten.
Lehetnék ájtatos, szende,
kéjelgő vagy lusta,
zabálj, koplalj,
kirágva magamból
a maradék aggódást,
a lélekről szóló hazugságokat,
a hitet, a kételkedést
a folyamatosságban,
ledöntve az emberi
felsőbbrendűség mocskát.
Hiába. Nem történt semmi,
sem jutalom, sem büntetés.
Csak kérlelhetetlen
törvények, ember nélküli
őszinte magány.

Ruhollah Zam emlékére

A vilég aljas része volt gyilkosod, 
hol vallás és korrupció szent 
és hatalmas lehet, még most is. 

Alig változott valami, 
a gyilkosok szadista vérszimata, 
tolvajok álszent vigyora:

Ugyanaz. 

Feledés nélkül, nyugodj. Hiszen
hiába öltek meg, az idő mindig
győz és majd igazságot ad neked.

St Albans, 2021, december 12.

Nem érnek el a lángok, derűs, vérfekete cseppek
alatt nőtt ki a fogsorod, híjukban a fény
gyerekes szeme csermely ölében a kavics,
szögletünk sehol, mindent kerekre dörzsölt
az akkortól az eddig. A gurulósszékem - akár 
szakadék széle, lent a szőnyeg és a fal, mint 
meddő és középszerű uralmak hajtásai.
A várakozás mítoszfaló üressége
és a megérkezés tudás-szerű ottvalósága
felnőttnek gúnyolt pókcsípés puha,
ruganyos bőrön, ahol vég nélküli baltacsapások
szilánkosítják a harmóniákat, duruzsolnak
a megéletlen ál-fájdalmak és hozsannák 
közt. Szabadulni tőletek! Csak lenne ösvény,
tüske nélküli keskeny út - a gyávák kényelmes
mozgójárdája, mely átvisz egy üvegfallal
védett pokol előtt, kényelmes borzalmak
mint akváriumban a halak, sorakoznak
katonásan és hagyják, hogy a félkész,
csendes képzelgés magára maradva,
elaludjon azon a puha, szőttes ágyon.

A legijesztőbb kérdés: miért? Az egész.
Miért tágul? Miért kezdődött és miért létezik?

Elidnulnék futni. Decemberben a hajnalok rágnak,
a sötét, kivilágítatlan utcák közepén szaladni,
a láthatósági mellényt néha megvilágtják
a házak udvarán felizzó érzékelős lámpák.
A szombat éjjeli részegek közül a legelszántabbak
most sétálnak hazafelé. Kopog az aszfalt.

 

Ma újra kinőttek a fák,
a szél idebentről hallgatózik,
sétálnék a háztetők konyhakés élein,
a vágyak rothadó szaporasága elhullott,
a végtelen örökbefogadott darázsbáb,
a hús ehetetlen havazás,
a minden más idegen betongyűrű,
a lélegzetenek fogai nőttek,
a szemeid csipkékből rakott bástyák,
az álmok alagutakból szivárgó füstcsíkok,
fülemből baglyok pislognak az éjbe,
az asztalilámpa Isten herélt mártírja,
a haza egy kiújuló fekély,
a megnyugvás verébszar a földön,
az életem kóborló remete könnye.

Ma körbetáncoltak a felhők,
halk vágyaik esőt visszhangoztak,
aludnék az utcák sötétszürke dunyhája alatt,
hol a derengés idegenek brummogása,
a játék egy távoli rémkép,
a hideg kő az egyetlen ölelés,
a test egy szobor jajveszékelése,
a csend vágyaink bús vágya,
minden más veszendő ajándék.