Tegnap volt Andrei Tarkovsky halálának harminckettedik évfordulója, ma hajnalban átnéztem néhány róla szóló cikket, megnéztem néhány videót. Gyakran gondolok a munkáira, mert a filmjei olyanok mintha minden képkockájuk egy-egy  precízen megkomponált festmény lenne, egyedi kódrendszerrel készített tartalommal, gondosan elrendezett objektumokkal. Az egyik interjúban ahol a Solaris-ról kérdezték - elmesélte, hogy miért választotta Lem regényét. Mert az emberi jellem és küzdelem érdekelte, a hősiességnek az a formája, ahol a hős mindenáron eléri amit akar. A kérdés csak az, hogy ki a hős? Sokféle. De alapvetően és legegyszerűbben megfogalmazva: valaki, aki legyőz valamit - szüleit, önmagát, ellenséget, külvilágot, természetet. Sokféle értelmezési rétege van a hősiességnek, és nem látom értelmét a rangsorolásnak, egyszerűen elég elfogadni tényként, hogy a győzelem valami felett, alapvetően hősiességet jelent a mindennapokban és a filmvásznon is - ami pedig, végül is: a mindennapok kivetülése. Andrei Tarkovsky ennél persze sokszínűbb, nála a SciFi - ahogy Lem műveiben is, csak álca, de olyan álca, amelyik végül is örömét leli a technológiában is, nem pusztán filozófia és nem csak technológia, hanem a kettő összefonódása, olyan magas színvonalon, aminek a befogadásához sajnos több kell mint a nézés képessége és emiatt nehéz egy Tarkovsky filmet befogadni az olyan embereknek, akiknek nincs meg a szükséges műveltsége és érzelmi intelligenciája ehhez.
Andrei Tarkovsky emellett tisztában volt a művészi termékek befogadásával keletkező, a befogadók gondolataiban létrejövő alternatív mű-termék verziókról, amelyet a befogadók különféle értelmezései hoznak létre magában a befogadóban, ezek nem okvetlenül jönnek létre anyagi formában, legtöbbször csak a befogadók gondolatiban léteznek és az időben előre haladva változhatnak is. Az egyik interjújában a Háború és békét említette ezzel kapcsolatban, az olvasók fejében lévő Háború és béke változatok mindegyike a mű egy-egy újabb verziója. Tudta, hogy a film különbözik ebben az irodalomtól, tisztában volt vele, hogy a film a rendező képi elgondolásainak a kivetülése, konkrét képekkel, amelyek az irodalommal ellentétben sokkal merevebb keretek közé zárják a befogadók által elképzelt, saját, lehetséges verziók létrejöttét. Ellenben, a saját véleményem szerint Andrei Tarkovsky-nak valójában azt sikerült elérnie, hogy a képei elkezdenek irodalmi alkotásként működni ami az egyedi, szemályes "elgondolásokat" és saját verziók létrejöttét könnyebbé teszi. Az egyik legfontosabb részlet Tarkovsky egyik interjújából a követjező mondat: "Design is design. Painting is painting. And a film is a film." Ezt nagyon nehéz értelmezni a mai korban, ahol a legtöbb film vizuális és szellemi selejt. Múlt héten regisztráltam a Netflix-re, hogy művelődjek és megnézzem mit is néznek manapság az emberek, utoljára két éve csináltam meg ugyanezt a Netflix-el. Egy napig bírtam, utána töröltem a regisztrációmat, mert az összes sorozat, összes film amibe csak belenéztem mindegyik virtuális és szellemi selejt, egyszerűen: szar. És borzalmas belegondolnom, hogy az emberek ezeket a fércmunkákat nézik és ezeken koptatják el az amúgy is eléggé szűken mért műveltségüket és képességüket a mélyebb és bonyolultabb összefüggések befogadására. Tarkovsky elgondolásai, munkamódszerei és meglátásai nagyon fontosak a számomra és lehetőséget adnak arra, hogy elgondolkodjak azon, hogy miért is érdemes egyáltalán gondolkodni, átgondolni a dolgokat és megismerni a külvilágot, nem csak önmagunkat, hanem a kettő közötti összefüggéseket. A misztika mellőzése úgy, hogy az ismeretlenből nem csinálni hitbéli kérdést. Ezen a címen látható néhány polaroid, amelyet Andrei Tarkovsky készített, érdemes megnézni.

Mármint. A pusztulat és a fényre-kerülés, nameg a vidámság mellett, amennyiben lehetne bármi is jelentősebb a másik dolognál, és ha a relativitás mégse működne, akkor majd rangsorol a kényszer. Vagy az erőszak.

A technológiát követni - és elfogadni azt, hogy a változások elkerülhetetlenek és lassúak, az emberi élet rövidsége miatt, pedig jelentéktelennek tűnnek, az idő - illúziója, bármennyire is értelmezhetetlen, de mégis érint.

Karácsony előtt, két vásárlás között érdemes a buborékjainkon elgondolkodni, amelyekben élünk és egymáshoz közel, vagy távol, magányosan lebegünk, van közös buborékunk is, nekünk Európában különösen kegyes buborékunk van, szerencse ide születni, mert az olyan vívmányok mint a humanizmus, szekularizáció, demokrácia és a liberalizmus megvédenek bennünket azoktól a dolgoktól, amelyek a világunk többi részén általánosak: terror, elnyomás, nyomor és szenvedés. 

Az olyan történetek mindennaposak mint például Asia Bibi-é, aki egy pakisztáni keresztény nő, aki bogyószedés (nem világos milyen bogyókról van szó) közben vitatkozott néhány másik munkással, amiatt, mert inni mert a muszlim munkások vizéből, amin ők felháborodtak, majd ezután istenkáromlás miatt feljelentették és a pakisztáni bíróság halálra ítélte, ez még 2010-ben volt, az ügye azért aktuális, mert a pakisztáni szélsőségesek ebben az évben tüntetéseket szerveztek Asia Bibi felakasztása érdekében, ugyanis az ítéletet nem hajtották még végre a nyugati államok tiltakozása és aláírásgyűjtések miatt, jelenleg is próbálják őt kimenteni Pakisztánból.

Nincsenek illúzióim Európáról, hiszen itt is van gyilkosság, gondolok itt például a Ján Kuciak meggyilkolására, akit 2018 februárjában a barátnőjével együtt gyilkoltak meg, szinte teljesen biztos, hogy politikai és maffia megrendelésre. 

De Európán kívül sokkal több gyilkosság történt, megemlékeznék Maharram Durrani-ról, akit ezév áprilisában gyilkoltak Afganisztánban, úgy hogy az afganisztáni Szabad Európa Rádió stúdióját felrobbantották. Mexikó pedig külön fejezetet érdemelne, ahol 2018-ban öt újságírót gyilkoltak meg. Leslie Ann Pamela Montenegro del Real-t fejbelőtték egy étteremben, Carlos Domínguez Rodríguez-t aki korrupciós ügyekről írt úgy ölték meg fényes nappal, hogy amikor megállt autóval a pirosnál, akkor két férfi kinyitotta az autója ajtaját és agyonszúrkálták késsel, 21 késszúrást találtak a testén. Leobardo Vázquez Atzin aki korrupciós ügyeket tárt fel agyonlőtték, Mario Leonel Gómez Sánchez-t a saját háza előtt lőtték le.

A 21. században sem értük el a kollektív békét, nem lett a világunk semmivel sem jobb mint volt, sőt ha lehet, akkor még rosszabb hellyé tettük a bolygónkat mint előtte bármikor. gondolok itt arra, hogy havonta jelennek meg kutatási eredmények arról. hogy mennyire borzalmas állapotba hoztuk a bolygónk bioszféráját.

Ezek csak olyan dolgok, vannak - eszembe jutottak, hogy mindig vannak olyanok, akik felül tudnak emelkedni a napi szürkeségen és vállalják azokat a dolgokat amiket mások nem, még akkor is ha belehalnak.

A WeWork épületekben a közösségi terek asztalain képzőművészeti kiadványok, megnyerő és eredeti befogadóhely, emellett még a virágok se művirágok, néha jön egy nő és megöntözi őket, nem tudom van-e rendszeresség az érkezésében, de néha megjelenik. Ez az épület a Stamford Street-en van, nehéz megindokolni miért, de szeretek itt, talán mert a sok züllés és tombolás után ami a Munro House-ban volt R.-nál - szóval ezek után az átvirrasztott éjszakák után mindig jó volt ide menekülni, megszoktam az itteni illatokat és a zenét, meg a takarítók és portások arcát, ez a sokadik irodaépület ahol a hajnalokat töltöm, ha éppen bejárok dolgozni, mindehová én érkezek elsőnek, a portásoknak eleinte nehéz megszokniuk, hogy valaki hajnali négy és öt között jár a munkahelyére.

Sokaknak ma van az utolsó munkanap karácsony előtt, mert a jövő hetet vagy kiadják szabadságnak, vagy kiveszik, nekem nem. Én jövök még hétfőn is, huszonnegyedikén, mert nem különösebben érdekel a karácsony, sokkal jobb lesz idebent, mint otthon ücsörögni. Este meg úgyis lerészegedek majd valahol, mára is ez a tervem, csak még nem tudom, hogy hová menjek, talán csak úgy sétálgatok, talán a The Rake-be megyek először, szeretem az ottani söröket, vannak kézműves cider-ek is csapon.

Olvasztóhaláltégely, rabmadár a sávok közt, ringok-rebegek: hogy csókolna meg az az arc, amelyik az engem álmodó csendes képzelet, hagyja homlokát az orromhegyéhez tapadva, minden elmúlt kedd és vasárnap délután.
Obstrukció a lélegzésben és haszontalan gondolatok, ezek vagyunk mi, csitulások és menekülések, egyfolytában szétguruló haszontalan gyerekek, ezerfelé folyóskodó, csikorgós-papír darabok, a halálomat tekerem bele, hogy ütésálló maradjon, amíg még léteznie kell.
Visszafogom a széthullásomat, hogy egy zsák szart tudjak az utókorra hagyni, abban minden bölcsességem és tudásom belepakolva: már ezeketől a fogalmaktól is röhöghetnéke támad J-nek és vidámságában a térdéd csapdosva gondolkodik a következő teafőzésen.

Emlékszek a kezedre, olyan volt mint egy barátságos merőkanál, puha mint báb puha műbőre, amelyet utoljára talán gyerekkoromban simogattam, vagy álmodtam, vagy később, de tudom, hogy megtörtént, ha akarom-ha nem: vagy a jótudóm és a bűnakaróm álmaiban, az is én voltam és lennem is kell, ha tovább akarom szédülni ezt a valamit veled, a mi táncunkat. A valóságnak nevezett gondolatfolyamból nő ki ez az egész, amit a jelennek nevehetnék, ha nem tudnám, hogy nem álmodom: és nem, pedig szeretném. Tényleg itt vagyok, tényleg ilyen lettem: én a kinövés. A légben és terekben, gazdatest nélkül létező furunkulus, aminek egyetlen célja a növekvés, nem érdekli a genny belül és a várható szétpukkanás sem, csak szívja a dolgokat a tömlőszerű testébe és növekszik, mint egy tulipán, vagy egy daganat - esetleg a kettő közt valami más. Csodálom az ostobákat, a kedélyes túlélésüket és a pozitív ál-bölcsességeiket, az alázatosságnak álcázott megalkuvásaikat és a korlátolt kicsinyességüket, csodálom, de nem irigylem, mert az irigykedésre sajnos képtelen vagyok.

Feltételezem, hogy megnyugvás kellene, megbékélés a megváltoztathatatlan dolgokkal: ó, jaj a végső stádiumban lévő halálos betegek bölcsessége. Van aki elernyed és hagyja, más pedig a vonatsínre teszi a nyakát, hogy lefejezze őt a mozdony, vannak akik gyógyulásban reménykednek és van aki beelőz és megöli magát lassan és minden fontosabb esemény előtt.
Elhalkulás, elégséges ez a tér és lélegzet. Linda Fierz-David-tól keresek egy könyvet, Women's Dionysian Initiation: The Villa of Mysteries in Pompeii a címe, nem találom sehol. Jungiánus buzgalommal írta. Legyen mindenkinek szép a péntek és kedves a merengés, és a csendtől ne féljen senki, mert az egy olyan burok, amelyben csak a saját arcunk tükröződik vissza minden felől.

Aludni, felébredni és figyelni a zajokat - talán sokan csinálják, talán csak én, éjjel egykor ébredni szintem mindennap, hogy az éjszaka maradékában úgy lebegjek, mint Hieronymus Bosch Édenkertjének középső tábláján a szerelmespár, csak én egyedül és egy kockában. Rossz hasonlat, de a lebegésről ez jutott eszembe. Hajnalvárás, két részegség közt, vagy épp a futásra várva. A hosszútávfutás, vagy lerészegedés - ugyanannak a magányosságnak a két véglete. Mindkettőbe bele lehet halni, mindkettő fizikailag fáj és én mindkettőt csinálom - így talán gyorsabban véget ér ez az egész.

A "Reveries of a Solitary Walker" című könyvet olvasom Rousseau-tól. Nincs róla véleményem.

Ahogy a dolgokról gondolkodunk, maga a folyamat - ijesztően ugyanaz mint Rousseau korában, a tárgyi tudásunk mennyiségi többsége befolyásol, de nem alakította át alapjaiban a gondolkodási sémákat. A merengés és a rácsodálkozás ugyanolyan hit-szerű és csodaváró és az értetlenség is hasonló döbbenettel figyeli a "titkos" dolgokat, hiába a nagyobb ismeretanyag - sokak számára az élet - akár egy növény felépítése és élőlényként való létezése: meglepő és érthetetlen. Nekem is az, de nem akarok bele csodát látni, nem akarok isteni lehelletet magyarázni a kémiai reakciók és a fizika törvényei mögé, az ismeretlen dolgoknak nem kell hittel beburkoltnak lenniük csak azért, mert úgy könnyebb elviselni a tudatlanságot.

Lassan 10 éve írom ezt a blogot, még Budapesten kezdtem. Azóta minden átalakult, megváltozott, vannak dolgok melyek fájdalmasak, de egyre kevésbé számít a szubjektív élmény. Sokat utaztam azóta, sok helyen éltem, olyan helyeken dolgoztam, amelyekről a legtöbben csak álmodnak, olyan helyeken laktam, amelyekhez a legtöbben görcsösen ragaszkodnának, én elhagytam ezeket, továbbálltam mindehonnan, mert minden egyes lakhely és lehorgonyzás olyannak tűnt mint egy koporsó. Fullasztó, belül puha és kényelmes, de az az álom benne: maga a halál.

Ami persze mindenképpen elkerülhetetlen. Testileg. De a tudat halála még éltemben...az ijesztő. Néha nem is értem, hogy miért nem zavarja ez jobban a köröttem élőket. Bár, ez általánosítás. Valószínűleg zavarná, ha észrevennék.

Hogy vagyunk és hol, nameg kiről mit gondolni, gondolnom, ha nem hagy el semmi, csak erő-re, erősnek állni, a megmaradás kényszeréből, vagy a mindennapos meghalás eldugott szegletéből. Manchester eldugott kocsmáinak sötét zugai, vagy Észak-London középosztály állagú kényelme, esetleg London belvárosa, minden árnyék, minden apró lépés elhaló nyüsszögés, vagy a kora tavasz sikolya, így hagyj meghalnom, hogy tenyeredbe temetve arcomat, a saját reményem csendje meghallgasson.

Nincs igazán semmi. Ez a bekezdés Grendel Lajos emlékének szenteltetett, szenteltem: Neki. Emlékszem, hogy a kilencvenes években, középiskolás koromban mennyire kedveltem az írásait, utána nem olvastam soha többé, azóta sem, de mint szlovákiai magyarnak - bennem ragadt a neve és emléke, annak a valaminek, amit nem könnyű átérezni a Pozsonyban élés emlékei nélkül és a szlovákai magyarnak lenni emlékei nélkül, meg a Csallóköz nyári éjszakáiból bennünk maradt nyomok hiányában. Béke poraidra Grendel Lajos, nyugodj békében!

Elvesztem az önmagam találgatása közben, elúszott minden forma és régebbi remény, az álmaimban nem találkozok régi dolgokkal, sem új vágyakkal, még mindig ugyanúgy várom a holnapot és szeretnék egy újabb átélést, mindenféle különösebb érdek nélkül, csak önmagának a megismerésnek az örömére, ahogy új dolgok, új harag, új lealjasulás, új élvezet, új sikoly, új tél, nyár, lébnyom és kacagás szemtanúja lehetek a legkülönfélébb élethelyezetekben. Jó sétálni és ácsorogni és szemlélni a dolgokat.

Időközben St Albansba költöztem, egy újabb hely. Huszadik albérlet? Harmincadik? Egyszer majd összeszámolom, eldugott kis lakás, a közelben klubok és kocsmák, olyan mint minden hely a bolygón: unalmas. Csak elbújna az ember. De mégsem teszi, mert a megismerés erőszakosan kényszeríti a szimatolásra és a túlélésre.

Budapesten már napok óta tüntetések vannak, a maradék - néhány ezernyi értelem és a hozzájuk csapódott düh és elkeseredés "Elegünk van!" - az egyik fő szlogen, vonult az utóbbi napokban utcára és utolsó elkeseredésükben, önmaguk lelkiismerete szerint tiltakozni próbálnak a jelenkori magyar autokratikus rendszer aljasságai ellen. Szegény tiltakozó fiatalok nem értik, hogy az ellen a többségi kultúra ellen, amibe beleszülettek nem lehet ma már tenni szinte semmit, mert a valós lehetőségeinket eljátszottuk - többször is, utoljára akkor amikor az EU-tól kapott felzárkóztatási pénzek egy nagy többségét ellopták, vagy felesleges látszatprojektekre elkótyavetyélték az arra hivatott, "vállalkozók" és az ezt lehetővé tevő politikai elit. És nem lesz több ilyen lehetőség, előtte sem volt soha.

Ezek a fiatalok, ma: ott kint az utcán magukra maradtak, csak még nem fogták fel. És én úgy sejtem, hogy sokan közülük, akik ma még lelkesen tüntetnek, jövő ilyenkor már Nyugat-Európa valamelyik nagyvárosában lesznek, pont úgy mint a nyitott, polgárosodni vágyó értelmiségünk mindig, végig a 20. században, bármikor.

Szerintem minden olyan reménykedés, amelyik a magyar társadalom polgárosodásával, vagy a saját kultúránkból fakadó demokrácia létrehozásával kapcsolatban felmerül bennünk az illúzió csupán, melyet valamiféle tévképzetre épülő (pl. hogy volt demokráciánk, csak elveszett - pedig soha nem volt valójában stb.) , a valósággal szembenézni nem akaró vagy tudó ember táplál. Szerintem soha nem volt és soha nem lesz nyugati értelemben vett polgári demokrácia a magyar nemzeten belül, mert a kulturális hagyományaink és az ebből fakadó közbeszédünk, egymáshoz való viszonyunk, a szolidaritásra való képességünk hiánya alkalmatlanná teszi ezt a kultúrkört arra, hogy az oktatást, a nemzetképet és a gazdaságot megváltoztatva - szinte szembefordulva önmagunkkal egy olyan társadalmat hozzunk létre, ahol nincsenek ellenségképek, bűnbakok és egyenlőbbek másoknál.

Úgyhogy, bár nagy szimpátiával figyeltem az ezen a héten zajló tüntetéseket, amelyek a jelenlegi magyarországi autokárcia ellen irányultak, tudom, hogy semmi eredményük nem lesz. De ennek ellenére akkor is jó érzés, hogy legalább ennyi, néhány ezer, talán néhány tiezezernyi értelem még van a kultúrkörünkön belül, a sorsuk valószínűleg az enyémhez lesz hasonló, elmenekülnek nyugatra, vagy maradnak és akkor két út lesz a számukra: csendben feladják magukat és beilleszkednek, vagy maradnak és szenvednek.

A mi kultúrkörünkön belül nem lehet demokráciát hallucinálni, illetve lehet, csak nem érdemes. Elmúlnak ezek a tüntetések is és minden megy tovább a régi, szürke posványos mederben. Lesznek urak, jobbágyok, bűnbakok és kiváltságosok. Ezt tudja és csak ennyit tud az én kultúrköröm és semmi többet.