titkos rétegeinkből:
játékra hívó kósza vágyaink
remegése,
mosollyá dermedt némaságunk,
ezernyi lepkeszárny-pillantás
verdesése,
arcomon ott lenne még a fátyol,
hogy védett zugait
megtartsa a magánynak,
hogy halk pukkanást
csináljon
a tovatűnő buborékból,
melyben együtt
pörögtünk és nőttünk azzá a tánccá,
melyben
hirtelenségnek tűnő ölelésbe
fúlva, reszketéssé
szelídült magányunk.

kertünk bedőlt szegletében gondolataim lepketánca,
rigók hajnalfüttyét csodálja kéreggé dermedt magányából,
faluszag, dohos ostobaságok: cifra-értéktelen játékkockáim.
Aludnék, de a reszkető peremek mentén csikorgó én-sóhajfolyam:
öntudatom magányából kovácsol üresen kongó neked-vedreket,
melyekbe mélyednek titkos ficánkolása holdport, sóhajt, ringást
hint majd, mint reszkető ajkaknak képzelt remegése örömöt:
vadságom csendesedni vágyó, álomtalanságba meredt én-képeire.

Mindig érdekelt a Bolondok hajója téma, először még középiskolás korom környékén találkoztam a témával Hieronymus Bosch festményén, azóta se tudok megszabadulni attól a képtől, annyira tökéletes. Később Foucalt "History of Madness" című könyvében olvastam a erről (is), de maga a "bolondok hajója" ötlet eredetileg Platón Állam című munkájának VI. könyvében található, amiben egy olyan hajóról van szó, aminek a személyzete teljesen működésképtelen (allegória). És Sebastian Brant utópiáját is meg kell itt említenem...aki 1494-ben publikálta a "Bolondok hajója" című munkáját, melyben egy Brent által kitalált szent - Szent Grobian szerepel, aki a közönséges, vulgáris és durva emberek szentjeként van a műben ábrázolva. Grobian alakját Brent többször is felhasználta, sőt más, későbbi írók műveiben is megjelenik.
Na mindegy, a lányeg, hogy a "Bolondok hajója" motívum valószínűleg egy olyan ősi emberi kollektív viselkedésformát képes nagyon tömören leírni és ábrázolni - mármint az, hogy közösségként és egyedi emberként is felelőtlenül, ostobán és rombolva élünk. Elég a bolygónkra nézni...gyakorlatilag teljesen tönkretettük, egy tökéletes bolondok hajója az emberiség, mármint egészként, hiszen külön-külön vannak emberek akik mindent megtesznek, hogy ne romboljanak, de az Egész működése teljesen bolond (ez most itt egy eléggé enyhe fogalom). Hogy ez miről juttott eszembe? Reggel nézegettem képeket az Emiliano Zapata vezette mexikói forradalomról ami amúgy is mocskos, véres és kegyetlen volt és találtam egy fotót, amelyen a megygyilkolt Emiliano Zapata holttestével fotózkodtak fiatalok. Két kérdés merült fel bennem. Az egyik, hogy mi a faszért ragaszkodunk ahhoz, hogy a világot még mindig a férfiak irányitsák ekkora túlsúllyal, amikor teljesen egyértelmű, hogy alkalmatlanok rá...a másik pedig, hogy honnan van az emberekben ekkora szadista perverzió? Én ezt a fotót a Wikipédián találtam és elborzadtam tőle.

Közben kimentünk sétálni C.-vel, mert nyüsszög és nem hagyott békén, rohangálás közben elrakta valahová az egyik teniszlabdát, nem is találtam meg, sebaj. Álmos vagyok, nyugalomba burkolt elégedetlenkedés van, kellemesen lehűlt az idő, lassan pakolok, kilenc körül megyek a reptérre, irány Prága, amihez amúgy semmi kedvem nincs, de majd valahogy túlleszek ezen is, utána fesztivál, rokonlátogatás, majd vissza haza és folytatom amit eddig, egyedül, befordulva és sokat dolgozva, nem akarok gondolkodni, nem akarok semmit.

Reggelihez zene

Homályokon át, végtelennek tűnő falak mentén,
Szemekből tákolt gépek sűrű szövetében, szempár-pókok
rángón táncoló falevelek emlékében, a sikongó remények
mint néhai emléklevesünk körberajzolt végvázái,
dermedt virágok terméseit görgetik rózsatüske-fullánkokkal,
álom-odú foghíjak könnyes, édes titkos szegletébe.

Elveszett hangodnak megfagyott nyomaiban fekszem,
kortalan ránc-szemhéj leszek, elnémulok képzelt simogatástól,
elhordja fájdalmát a dél, szekrények éjjel recsegő dalának
sikító, susogó hontalan bajába térek, a kérő és a kergető merészsége:
vonalaimtól dús grimaszok pezsegnek mozdulatlan tengeredben,
odafekszem: gyönyörű csípődre rajzolom arcomat.

Némaságom lebegő röhögés: tengelyre felfújt magány,
körte szemeidnek édes pincéiben, vádőfalak és csendek
szélbe szőtt széttördelése, mint pléh-galambok vérpocsolya
megfagyott felszínén, nyakörvemet szívdobbanásnak álcázom,
mint rózsák násza: kukorica-mosolyod édes cseppjeiben,
titkos sóhajodat burokba rejtve: vállaimon elpihensz.

Álomcsíkos szememnek tükröt tart a magány,
Szobámban delet zúg az éji Nap fénytelen üressége,
Bonyolult körvonalaikat élik saját terükben az árnyak,
Mosolyod szegélyére párnát hullat álmos tekintetem.

Csendben szuszog a kókadt virágszárba hajlott tér,
Lábujj kilincsek kattognak beszáradt ajtókon,
Távoli zörejnek tűnő utolsó-pislogásomban élek,
Nem létező arcomat puha légtested ölébe fúrom.

Szép reggel. Szokások. Szokásos. Séta C.-vel, páranézés, fasimogatás.

Oxfordban, az egyetemhez tartozó The Ashmolean Museum-ban Raffaello grafikáiból van kiállítás...120 grafikája van ott, szeptemberig. Oda kell mennem...minél hamarabb. Még van két hónapom arra, hogy megnézzem, ennyi grafikát tőle egy helyen nem hiszem, hogy lesz alkalmam még egyszer látni.

Szellőztetek. Nyárszag. Madársemmi, mindenki kirakta a papíros és a komposztos kukákat, zöld-kék boxok a házak előtt. Nyugalom van, még hét munkanap és utána két hét szabadság.

Az északa folyamán kétszer is maszturbálnom kellett, biztosan a telihold miatt van, de valójában nincs holdtölte, csak arra ébredtem, hogy muszáj - örülök ennek, akkor leszek szomorú ha nem ébredek többet arra, hogy kell. Kellemes volt. G.-nek is tetszett volna és itt van egy kis mosoly. Ugye?

Alig vannak felhők, mintha nem is Manchester lenne körülöttem, hanem mondjuk Róma, a két város csapadéktartalma majdnem ugyanakkora. Fájnak a vállaim, rácsapok a combomra és iszok a feke szederből, málnából és áfonyából készült rizstejes mixemből. Kár, hogy nem sör, gondolom. Kár, hogy hülye vagy, gondolja.

I.-t ma műtik Pozsonyban, gondolok rá, megígértem neki. Remélem minden rendben lesz. De a rossz dolgokat sajnos nem érdeklik a reményeink.

Így még soha nem súgott fülemben a csend,

gunyoros kacagása kudarcomat görgeti,

könnyeim irányt váltanak minden fordulásnál,

az éjjelilámpa homályos fátyla mögül:

halk szerelmem néma vázát döngeti.

Az álomtalanság könnyebbsége, a fájdalom-keret

szűk szemmekkel, elképzelt selyem-ujjaid keresi,

ürességbe markolva minden dobbanásnál,

szoba-tenger vérző habcsomói közül:

csőrtelen vad-madárként csókodat lesi.

Énekelnék, jaj, nyílna a szám, halk kérést súgva,

ajkaid felé tátogva: harapásaidat kergeti,

hangodból felhő-köpenyt szőve: fájnak a moccanások:

kérőn hozzád hajolva, lombként árnyat feszítve

tüdőmbe: kedves szavaidnak hűs páráit leheli.

John Constable felhőtanulmányai

John Constable, Cloud Study, 1821

John Constable, Study of cirrus clouds, 1821-1822

John Constable felhője tanulmánya, Robert Bloomfield versét idézte a rajz alá, 1830

A szöveg textrúrái nagyon érdekesek, akárhogyan nézem közvetlenül hatnak a gondolatokra, nem hiszem, hogy külön figyelemmel többet ki lehetne hozni belőlük.
Ha megnézek minden egyes cikk-cakkot külön és külön, nem marad időm az egész szemlélésére és az így kihajtott bűntudatvirág - a komisz kis húsevő, elkapja bal kezem kisujjának a végét és a kozmosz felszisszen.
Vannak végső dolgok és vannak a dolgoknak végei, nem ugyanaz a kettő, de mindegyik különleges, elsősorban a máz, a fény és a hazugság.

"Egészen érdekes érzés az amikor tudod, hogy minden amiről azt gondoltad, hogy "lehet belőle valami" hirtelen visszaáll a "nem lesz belőle semmi" státuszba, túl önző és egosita vagy ahhoz, hogy másokat okolj a hibáidért."

Mondatelemzés. A "nagyon érdekes" és a "távol áll tőlem" óvatos eltartások, ahogyan és amikor eltartanak maguktól, egyre távolabb és távolabb, érted, nem állsz ellen, és elfogadod. A kettősség. Ezerkilennszázhuszonhárom egy évszám, a Klaipėda lázadás Litvániában, francia propaganda és szokásos civilruhás gyilkolás - nem tudom honnan és miért jutott eszembe, csak egy évszám vagyok, összekeverem a ritmusokat. Önmagában az értelem nem sokat jelent, az sokkal fontosabb, hogy legyen valamilyen rejtett keringés zord kapucsengőkre pöttyintett ujjam, közlékeny és különleges, majdnem különc-idő és egy teljesen szétfeszített harmónikára emlékezetető képzavar.

A "nem küzdés" tana, emlékszem még, amikor Mahatma Gandhi írásait komolyan vettem, tiniként elhittem neki, hogy az erőszakmentesség valamiféle működőképes eszköz, amelyet ha legurítok combod dombjáról, akkor a völgybe leérve, ráharap klitoriszodra, hogy utána nagyot nyerítve kacagás-porrá zúzza a környező szőrköveket és fényárkokba folyassa azt a nedvet, amit csak az a szem láthat amelyik szíved mögül pislog nagyokat, de nem mer a Kérő kérni semmit, hiszen tudja, hogy van egy pont, ahonnét nem lehet visszatérni.

Elhalkulok, megnémulok és mosolygok, legfőképpen az erőfeszítéseimen, legfőképpen a legfőképpen, ártatlan dühcsomó. Kifejtenéd? Igen, amikor egy erdei ösvény illatét beszívom, nem gondolok a sivatagra, csak legyintek ha valakit találok a közeli bokorban, de kiderül róla, hogy fa, és nem tudom elképzelni, hogy a fák fölött lebegő félhold egy olyan tér része, amely nem a gondolatomra kifeszített kétdimenziós függöny, ami mögött ott áll egy önmagát megtermékenyítő mokány hal-lény, aki ezt az egészet mozgatja. Ha letérdelek az ösvényen és beszívom az erdő aljának a felejthetetlen illatát, az orromba szippantok egy bükk-makkot és elfelejtek mindent. Azt hiszem, hogy van a kétségbeesésnek egy olyan ponta, amit ha átléptem, múlt időbe kerülök és az

eltűnt szám nyomát kutatva
ágyad alá bebújva
integetek borzas hajam alól
minden elmúlik
lényegtelen lényegek

efféle játékok úgy kaparintják meg az egy kilónyi búmat, hogy észre sem veszem, hogy amiben kacagó gyerekként még tappogtam, mint egy pocsolyában, valójában csak egy hosszú és unalmas körmondat.

Nem különösebben érzek semmit, talán csak éhséget, de reggeliztem és elmúlt. Az áfonya és a spenótlevél, egy felkarikázott kivivel csodákra képes, az áfonya átalakítja az arcomon az árnyékkoat, a spenótlevél ernyőként fölém feszül és elállja az eső előtt az utat, a kivi pedig napszemüveg, onnan mosolygok rád ahonnét nem is várod a támadásomat, vadgesztenyét gurítok eléd, hogy elugorj előle, majd pedig csak szaladj, rohanj utána, én utánad és együtt kacagjunk. Szép lett volna, igen. De amikor kinyitom a szemem csak a könnycsatornák lassan csepegő nedve nyomán sarjadt Előbbi Erdőt érzékeli, minden másból finom pudingot készít, amit bárki felnyalhat akinek van hozzá bátorsága.

És most nézzük a "nem lesz belőle semmi" részt.

a szemek nem tudnak kattogni, csak pislogás van
fejemmel a nem létező Árnyékember combjára huppanok,
nem történik semmi, csak úgy eltűnik alólam a test,
nincs zuhanás, nincs semmi fájdalom, az üresség nem fáj
csendben tapogat tovább, hogy sötétjében meglelje
a hegedűszót, a csücsört és a pillantást: helyette semmi.

Az elemzés és a törvényszerűségek egyáltalán nem jelentenek tényszerűséget és fejlődést, a vér-huzalok nem sejtek, a szipogás nem szepegés, a puha kéz nem kesztyű és az összkulcsolt ujjak közt a vízesés nem biztos, hogy lehetetlen, a milliárdnyi univerzum közül a véletlenszerű-egy amiben pontosan azok a törvények amelyek alapján egyben maradok: máshol keringés lenne csak, szélviharként tomboló anyagdarab, kis apró húrocskák, zengő-zizegő törpécskék, medvelányokat hágó cemendék, hogy aludjak el? Hogy aludjak el? Tátognék, de ahogy mondtam nincs szám, nincs kapcsolatom a környező dolgokkal csak ez a massza van itt, egyedül a szoba közepén, geometriájának és képességeinek ön-gyönyörűsége szerint: egyetelen simogatás.

"Na ki az?"-kérdezi, meglök a vállával, rámkacsint, nem csak úgy egyszerűen megfogja a kezem, hanem belecsúszik a tenyerével, én a középső ujjammal megkaprigálom a tenyerét, ezen nevet, ezen mosolygok. "Na, hogyan?" - kérdezi, majd felugrik elkapja a közeli ecetfa alsó áágát, csimpaszkodik egy kézzel, pufikabátja alól játékpisztolyt húz elő, gyomorbalő, mosolygó szeméből farkasok integetnek. Felnézek rá, felugrok mellé, lehuppan, elrohan, szaladnék de odaragadtam, vissza se néz közben talált valamit valahol és

felhőkből összerakott testem örök párolgása
lassú megsemmisülés-dallamot furulyázva
delelő könnycseppek mosása kínzó síkokon
az ember egyetlen nemakarás, hogy elsusogja
jó lenne valami más, csak találna fülecskét
lelne kedves szájat, vissza-könnyező szempárt

Az ilyen-olyan gondok mindig aprónak tűnnek, az erdőszéli erdőszél egymásba omló világok csudaszép sorjázása, ha jobban megnézem, az egész olyan mint egy fémsodrony, milliónyi vékonyka szál, amelyek ugyanígy apróságokból állnak. Ezt elmagyaráztam reggel a kutyámnak, Camelotnak, de ő sokkal okosabb volt nálam, a szája finom lilás-rózsszin karimájának mosolyra húzódása volt a válasz, majd elfutott egy feketerigó után, megkerülve a park északi részét, a rigó reptében két örvös galambbá változott, dél felé kanyarodva a húvös fűben én lettem a kutyám, egybefolytunk, ő pedig a fák tetjéről nézett vissza, farkcsóválva, egy vértócsát találtam, belelefetyeltem, próbáltam tükörképet keresni benne, de csak a mélypiros felület rózsa-szerű feszességét láttam. Amikor Camelot visszatért a fák tetejéről, kérte, hogy a teniszlabdát dobjam, újra mosolyogtam, újra lett szám és lélegzésem

átszűrném hajadon a fényt, finnyás lennél,
a szépet akarnád, finoman végighúznám
hátadon a cirókát,
csiklandósság és kéj között: milliónyi árnyalat
nem marad a reggelből semmi, erősen hátulról támadó
néma szörny a nevetőből: nem hagyva
maga után semmit, jóleső eltűnés.

Nos, igen végül is jobb minden elől elhajolni, túl komoly vagyok és ahogy a szöveg sodrából is látszik: könnyedségre, játékra, álmodozásra képtelen. Ez a folyamatos nehéz-álmom, melynek minden szelepe úgy sziszeg, hogy mozgásban tartva a gazdatestet: kódokba rejtsen mindent. A félelemvezérelt létezés ilyen, és amikor a félelmek létezni kezdenek, árnyékok tapadnak le a falakról, falevelekként libegve szobám terében - már nem érdekel, csak egy újabb homlokránc a válasz, rég nem félsz a félelmektől: a megszokás könnyűsége olyan megnyugtató, a nemakarás szürke zománca békésen lefed mindent.

Rezgéseink mint csengettyűk pukkanásai, nyugtatják alhasamon átszívódó konok belsőm: kéjünk:
sebekből nőtt hősöm vigyori huszárjaival, szád csíkjából rajzolt létrát támaszt homlokodhoz,
fullánkvégű telefonpóznák körül fehér álom-sirályok sikongató harcai, szárnyaik szárnyainkhoz:
toronyfelhőt formázó parttalan kegyelem, suttogó hümmögéssel szendergésbe hajtott nyugtalan homlokom,
Magamhoz szippantva táncolgó tündéredet, hajából kihulló esőcseppekből szőve hajnalruhát: számból
málna-nyelvem tánca játszani látszik, gömbjei lassan körözve hűvös combodon, kérések:
az elmúlás tudása, lankás szemhéjaidon nyugvó cérna ujjaim: huzalvégei az apró megértésnek,
az idő rágókája és emlékeink remegése múltba ásott pontjaink körül: titkos kapcsa létezésünknek.

Amikor mélységedbe szédül nézésem, zöld felhőknek tűnő, szemekből lebegő pára,
Óvásod, féltésed némasága kedves mosoly-madár: az elérhetetlen ujjak dacosságmezők karmai,
felesleges harcok topogó pontjai, csendességből hajtogatott csücsör-száj origami,
megküzdve rosszainkért: nem engednélek, ha lennél: felhődbe simítanék kedves esőm,
igy lett volna nevetés, harapó vadság, simítás vagy bármiféle játék:tartás:virág: de jó, engedlek,
könnyűséget, bátor delfinkedést küldve-varázs: én meg mint a semmminek kell: elbújok némán.

Grayson Perry, Over the Rainbow, 2001

Hernan Bas, Fruits and Flowers

szar vers i.

zöldes esőcseppek tánci kopácsolása: a kanális bőre pont-nyilakkal behintve rezeg,
nincs a látványnak baja: nem személy, beszívja azokat a csomókat, melyek
valóságként értelmezve kikeverik a színeid és ritmusaid dob-bőrre feszült
fájdalomredőnyeit: csókodból rejtett polcokat hímez gyomromba a délután:
átölteném a nyelvem hozzád: összekoccanó végeiken mosoly: fogsimogatás.

Az Ancoast déli oldalát eláztató húgyszínű sárterítők bodobácsként
kapcsolódnak a szélsíkok eltorzult fújásaihoz, a Medlock menti sétálón
büszke nyári ludak terelik puhaszürke fiókáikat, sziszegő cimpáik, dudli
csőrük, foltjaik: összenőnek a futó nő szélcsatornájával, gyöngy-szemeik
könnytestként lógnak csőreik végén, topogásuk és tipogásuk
szaggatott vonalat húz felém: távolságod mérésére: magánycsilingel.

Lehúnyom. Fiatal hoodie-hordák zsákmányt leső szürke-szőke állkapcsa a
chip shop felé szalad, kiáltásaik zengenek: a hóhérok részeg röhögését
képzeltem ilyennek gyerekként, vagy mint rémült vadak nyomasztó
nyerítés-balladáit: az eső szelíd
kopogásban tolja szét a látvány patkóba hajlott csövét, a plakátok és a gyárépületek
pirosas égszája befalja a Pollard street parkolóiban ácsorgó tapigatyás szörnyfejek altestét,
ezzel üreget nyitva a Föld mélye felé, alant-csorgatva pelyhes gyermekláncfüvek ernyőit,
milliónyi halott magja: a hurkákba préselt szemhéjaim kattogó pislogása közben.

A park széli bodzabokor - agancsként merevedő szétpattant borda: dőltbetűbe
szedett bölcskő-hang, ereszteném sétám emlékét, felengedném bársonygó láthatatlan
szemfényed, körmeidre festett ringlószínű muskátlszirmot, de beszorult hangfoszlányok
tátogva dalolgató még-kérő-hala-kala-kolomp keserű dühével etetett félelmem,
a park széli fák szemmel simításába szelídül, hogy rugozó járásom-én mindennapi értelmét letudva,
csendes hangodból élje túl a felhőkbe burkolt tájnak álcázott zavaros gondolataimat.

könnyedségből sodrott pöttyös tájad belül lallázva,
komótosan mozduló magányom sarját űzi,
kábaságom homályos burkát kuncogásod oldja,
hogy kezedből hang legyen, perceinkből új és újabb forma,
elégséges levegő keringje finom táncát csókodon át,
finom ujjaid céltalan sétájától vállaimon: szárnyak
a csendet mindig megtörni vágyó kacagás:
utána hirtelen lesz csend:
állarcod konoksága halkul, hogy felfedje könnyekből
fonott páncélját fecsegően is szótlan létednek.

Miközben én tegnap szülinapi partiban voltam, Londonban meggyilkoltak hat embert valami elmebetegek, itt Manchesterben óriási a rendőri készültség, múlt héten, amikor bementem a belvárosba cipőt venni azt vettem észre, hogy szinte minden ötven méteren rendőrök vannak és éles fegyverekkel (mert Nagy-Britanniában alapból nincs lőfegyvere a járőröző rendőröknek). De még így is féltem és pont arra gondoltam, hogy bármikor az emberek közé hajthatna egy terrorista. Úgy tűnik nem volt puszta paranoia amitől féltem, Londonban ez most meg is történ... Ez az egész kezd félelmetessé válni, nem nagyon hiszem, hogy bemegyek a belvárosba a következő hetekben, mert egyszerűen elegem van ebből az egészből, mivel látszik, hogy az erős rendőri jelenlét ellenére valójában senki nem tudja megakadályozni az ilyen támadásokat.
Tegnap éjjel egy szórakozóhelyen voltunk szülinapot ünnepelni, beengedtek hátizsákkal, ruhatár nincs - igaz, hogy először megnézték mi van benne, de onnantól kezdve bármikor ki-be mehettem a cigizős kollégáimmal trécselni az utcára, visszafelé csak a kezemen lévő jelet ellenőrizték, tehát, valójában bármit bevihetne bárki, és ezek a helyek iszonyúan zsúfoltak, annyira, hogy gyakorlatilag állni is alig lehet bennük, én úgy másfél óra után el is jöttem, mert úgy éreztem, hogy megfulladok... és ha egy ilyen helyen történne bármi, akár egy késelés, akármi, akkor valószinűleg összetaposnák egymást az emberek menekülés közben. És ilyen helyből Manchesterben nagyon sok van. És senki nem törődik ezzel, valójában ebben az országban senki nem törődik semmivel, néha nem is értem, hogy hogyan működik ez az egész, hiába költenek milliárdokat a terrorizmus elleni harcra, valójában egy teljesen értelmetlen erődemonstráción kivül másra nem nagyon képesek, hiszen az ilyen terroristák bár magányosak, de végül mindig kiderül, hogy nyilvántartásban voltak, de ennek ellenére nyugodtan és szabadon élhettek és szervezkedhettek, sőt utazgathattak. Félelmetes ez az egész, a teljesen félreértelmezett és rosszul alkalmazott szabadság, amikor nem érvényesül az a liberális alapelv, hogy addig vagy szabad amíg másoknak nem ártasz, mert jelenleg inkább az van, hogy korlátlanul szabad vagy, bármit megtehetsz, csak a saját önzésed mértéke a korlát. Ez így nem liberalizmus, hanem képmutató idiotizmus.
És természetesen ez nem csak a terorizmussal kapcsolatban értendő, ugyanez van az élet minden területén, például az utakon, amikor autóval megyünk egészen egyszerűen olyan mintha senki nem ellenőrizné a szabályok betartását, rendőrök soha nem ellenőriznek semmit, én nyolc éve vagyok Nagy-Britanniában, de még soha, egyetlen alkalommal sem láttam rendőrt az út mellett, előttünk az úton rendszeresen motrokkal száguldoznak, úgy, hogy felállnak a motorbicikli ülésére, meg egy keréken mennek - rendőr sehol, az autók gyakorlatilag nem indexelnek, a sebességkorlátozást nem tartják be, a gyalogosokat alig-alig adnak előnyt, ráparkolnak a bicikliseknek kijelölt útra. Vagy a szemetelés...szemét mindenütt, a legtöbben csak úgy eldobják az utcán a szemetet, a bokrok alján vastagon áll a szemét, a gyerekeket valószínűleg nem tanítják meg az iskolákban, hogy a szemetelés az nem szép dolog, mert a gyerekek is mindent szemetelnek, amerre járok sétálni a kutyával végig szemét van, és olyan szemét amit gyerekek dobálnak el a kis ösvények a házak közt vastagon teleszemetelve, a parkokban szemét és senkit nem érdekel semmi, csak az, hogy neki kényelmes legyen és minél gyorsabban elérje a célját, mindenki más le van szarva. És mindenben ez van, a mérhetetlen és parttalan önzés, senki nem számít, csak én. Ez sajnos nem liberalizmus, hanem kőkemény konzumidiotizmus és mérhetetlen ostobaság.
A londoni áldozatok pedig nyugodjanak békében.

Próbáltam visszaemlékezni arra, hogy mi volt az első olyan képzőművészeti élményem ami miatt elkezdett érdekelni a művészet és azt hiszem, hogy először életemben Giorgio de Chirico festményeit láttam egy albumban, még 7-8 éves gyerekként. Otthon találtam véletlenül, anyám könyvei között és olyan nagy hatással volt rám, hogy újra és újra látni akartam azokat a mágikus képeket, a nagyszüleimnél pedig valamivel később találtam egy Dali albumot, amit akkor még nem értettem, de tetszettek az abszurd motívumok és a képzavarok. Ma már egyiküket sem kedvelem, de ők voltak az elsők, ez valamikor 10 éves korom körül lehetett, utána évekig nem is foglalkoztam az egésszel, majd véletlenül belebotlottam egy Rembrandt albumba és elolvastam az életrajzát és akkor kezdtem érezni, hogy ezek a képek nem csak képek, hanem valami sokkal többről van itt szó, rétegekről és érzésekről, amelyek a lazúrok mögé vannak rejtve és kell hozzá valamiféle csoda, hogy a befogadás és az értelmezés megtörténjen. Rembrandt barnái és okkerei magával ragadtak, az élete pedig valamiféle példamutatás volt, hogy hogyan kellene létezni úgy, hogy minden pillanatban megmaradjak érzékelő és érző lénynek. Rembrandt a mai napig a elvarázsol, nem bírom meghatódás nélkül nézni a képeit és az ámulatom épp olyan mint amikor először láttam az önarcképeit. A lágyság és a szétmosott határvonalak beolvadása a térbe szinte követhetetlen erővel ruházzák fel a formáit és az ábrázolásának azokat a dimenzióit, ahol minden szétfeszül és újragondolódik. Jóval később akadtam rá Ray Johnson-ra és Mike Kelley-re akik a példaképeim lettek a kitartás és az őszinte ábrázolás terén, olyan kincsek amelyek az emberiség olyan kultúr-dimenziójában léteznek, amelyet sajnos sokan látni sem akarnak, vagy ha látják nem értik, mert túl sokat vár el tőlük ez a fajta művészi közlés, egy nagyon alapos előműveltség nélkül sajnos ők már nem értelmezhetőek.

amikor a nevetés holdformát rajzol arcomra és idegenként
ismeretlen szemekbe hajolva, érintés nélküli lágy hálója
a könnyűség és a ritmus követhetetlen íveinek és vesztőinek,
oda vágyódsz, ahol a mélybe szédülés édes zuhanása végül fájdalom
és vér nélküli mohaszőnygre érkezésben koppan el, különös ritmust,
akármiféle formát, eddig nem hajlíott ívet adva az érzékelésnek

John Cage: In a landscape (1948)


John Cage-nek ez a műve a "Music for Piano" sorozat része, az In Landscape-t Louise Lippold-nak írta, a struktúrája hasonlít a "Dream" c. munkájához, de annál sokkal vidámabb és tónusokban gazdagabb. Jó belemerülni.
Legszívesebben aludnék két napot, hogy ne legyek ennyire üres, az alvás valamenyire feltölt valamivel, mindegy mivel, csak úgy érzem, hogy az alvás elpocsékolt idő.

William Basinski - Watermusic II


Annyi furcsa struktúra van körülöttem, mindenféle méretben, az árnyékoktól a legkisebb elemi részecskéken át a fákig.

Néhány perce a tőlem körülbelül egy méterre lévő, a szoba sarkára vetülő árnyékokban gyönyörködök. A wifi zsinórja vonalakat húz és nyolcasokat, torz köröket mintáz - mint valami sikoly a vidámparkban, a szék támlájának bordázatáról vetülő árnyék csíkokat húz mellé és átfűzi magát a nyolcasokon, a telefonzsinór kunkori köröket vetít közéjük. Szép, igazi harc a fénnyel és a fény miatt, de nem a fényért.

Irány a hajnali park, világosodik, úgy szeretnék megnyugodni végre, de érzem, hogy nem lesz könnyű, mert valami miatt soha semmi nem könnyű. Leereszkedés. Feltápászkodás, majd belső tánc. Talán menni fog ha engedem.