képek, betűk

Nagyon kedvelem az "art brut"-nak nevezett "dobozba" sorolt művészek munkáit, például a Gugging group csoporton belül alkotókét, ami a Maria Gugging pszichiátriai klinikán belül jött létre (hivaztalos nevén "Haus der Künstler") néven, Bécsben. Az egész kezdeményezés Leo Navratil pszichiáter terápiás célú rajzoltatásaiból nőtt ki az 1950-es években. Ő az ilyen terápiás célú alkotásokat "Zustandsgebundene Kunst"-nak nevezte el.
Két művészt emelnék ki a Gugging group művészei közül, az egyikük Oswald Tschirtner. Ő papnak tanult, 1937-ben besorozták a náci Németország hadseregébe, részt vett a sztálingrádi csatákban, ahonnan bár hazakerül élve, de szellemileg teljesen belerokkant. Ezután került be a fent említett pszichiátriai intázménybe, ahol elkezdett rajzolni.
A másikuk pedig Johann Korec. Az ő munkáira tegnap bukkantam rá. 1937-ben született és 2008-ban halt meg.
Hihetetlenül érdekes az amikor egy kezdetben nem művészi célból (ha egyáltalán lehet művészetet csinálni céltudatosan, szerintem lehet) létrehozott alkotások, valamiféle belső szenvedélyt válthatnak ki az alkotóban, majd egy gyógyulási folyamatot követően, értékelhető művészi munkák is születhetnek a kezdetben páciensnek tekinthető embertől.
Valószínűleg azért érdekel engem annyira a terápiás célú rajzolás, mert úgy 15-16 évvel ezelőtt, az akkori barátnőm egy gyerek neurológiai osztályon dolgozott és egyszer hazahozott néhány rajzot egy gyerektől amitől én hosszú hetekre teljesen le voltam sokkolva, annyira tetszettek. Erről a fiúról az orvosok és a "kedves" szülők 14 éves koráig azt hitték, hogy szellemi fogyatékos, mivel egy tolószékben ült, teljesen kicsavart, eltorzult végtagokkal, soha nem beszélt senkihez. Berakták őt egy sarokba otthon, mint egy tárgyat és kész. Szegény egy saját maga által kreált belső világban élt, ébren álmodva. A barátnőm viszont, aki iszonyú elhivatott volt, észrevette, hogy az a kisfiú egyáltalán nem szellemi fogyatékos és bár nem beszél senkihez, de mindent megért, csak mivel senki nem törődött vele és egész életében agykárosultként kezelték (ez az orvosai szégyene, akik a legtöbbször 2 percnél többet nem foglalkoznak senkivel, csak ránéznek és máris írják  a diagnózisokat) ezért maga is részt vesz ebben a borzalmas játékban és szellemi fogyatékosként viselkedett. A barátnőm elkezdett vele külön foglalkozni és végül a srác elkezdett rajzolni és beszélni is, én is találkoztam vele néhányszor elvittük sétálni őt, más gyerekekkel együtt. És ennek a srácnak a rajzai akkor úgy hatottak rám mint valami áramütés és teljesen megváltoztatták a képzőművészetről alkotott adddigi véleményemet, mondhatni felszabadított, pedig ő soha életében nem olvasott semmit a képzőművészetről, egyszerűen csak rajzolt, kinyitotta a világát, hihetetlenül színes és változatos, absztrakt formákkal teli grafikákat csinált, egysszerű színes ceruzával, A4-es géppapírra. Hosszú évekig őriztem az egyik munkáját, de a sok költözés közben valahol eltűnt, amit nagyon bánok, mert legszivesebben most is itt látnám a falon, sőt akár ide a blogba is beraknám.