mondjuk: olyan tereket, amelyekben a biztonság és a szédelgés rokonértelműek. Bármi lehet torz, bármi.
Nem kell ahhoz magyarázat, sem bűnbak, sem félelem, hogy az egyedüli megoldás
a gonoszság, vagy a hazugásg maradjon. A kövér vízcseppekről,
vagy a buszmegállóban ácsorgó női lábakról - bármiről eszembe juthatna: az elmúlás,
de miért nem az öröm? Ha pedig az öröm, akkor miért nem az elmúlás? Kit érdekel?
Nem valódi kérdések ezek, az ujjam hegyét nézegetem, elmúló percek gyásza: napok, deciméterek,
olyanokat írnék, hogy "szép tengerek", "a fövenyed alant", "barnás a táj":
csupa semmit - telítetlen és erőtlen gondolat: csak az ürességemből. magányból. Nem hiszem,
hogy van menekülés, azt még annyira sem, hogy szükség lenne rá, de amikor hajnalban, a buszmegállóban
állva, lenéztem a park füvére: nedves pókhálók közé, volt ott valami varázs,
ami nem engedte, hogy röhögjek rajta, vagy ráspricceljem az ereimből a vért,
a közömbösség néhány másodpercre: gyönyör. Ha nincs más kibúvó a továbbéléshez, akkor
hazugságot keresek ott, ahol abba kéne hagyni az egészet.
No comments:
Post a Comment