képek, betűk

egy hete írtam, vagy majdnem, egy kicsit kiürültnek érzem a körülöttem lévő felesleges teret - írhatnám, de röhögni kéne ezen az édes pofin, mely a tér ürességének rögét, saját személyes agóniaként tálalná, mint egy ócska gép, delfinraj, hasizom
valaki más életét próbálom élni, de ez is én vagyok, fizikai munka egy raktárban, néhány éve még értelmiségi, vagy sikeres karrier-építő, a provokációm csak rám vonatkozik
megélni a teljes változást, az Én-hit elveszítése és az egyéniségem teljes le-majd-újra-és-újra felépítése [megdöbbentő, hogy Derrida moralista, ez ma reggel tűnt fel, eddig nem érzékeltem, mert nem figyeltem oda erre a kérdésre, az ítélet és a felelősség zászlói]
mintha játékból lenne minden, körülöttem a nagy viháncolás, körülöttem a nagy pöcegödör, benne lebegek, vagy épp középtájon egy másik szarnak ütközvén, az iszapos fenéken szaglászom saját bűzömet [a személyesség és a naturalizmus visszataszító ebben az értelemben]; a hasonlat talán érthető is lehetne, ha az írta volna, aki én voltam, a vagyok és a most jelentéktelen bája
talán majd máskor, így titkos titkok válnak értelmetlenné, mert a végső nagy titok a teljes áttetszőség, a titok és egyéniség mentes üres váz, melyen átfolyik minden, nem ütközvén akadályokba, nem löttyen ki sehol, alul ki, felül be
távozik minden
a váz ->
-------------------------------------------------------------------------
próbálok vázlatokat készíteni, de nehéz átkapcsolni, mintha azonnal másik életet kellene élnem
a legjobb ami történhet: