képek, betűk

koncepció, sorozat, átélés, életemből a hordozóra, a triptychon sokáig közel állt hozzám, de ma már nem merem elképzelni sem, hogy egyszer lesz alkalmam kiállítani, illetve újra dolgozni, idegenben, hontalanul, nyelvtelenül
Donald Sultan munkáiról Emil Nolde jutott eszembe, felszínesen karcoltam a bútorokon lapító port.
Útálom és összerezzenek saját magamtól akkor, ha valakiről valaki jut eszembe, ha azonnal asszociálok egy másik munkára, mert leggyakrabban meggátolja a felfedezés valódi élményét ez a fajta asszociáció. Szánom azokat az embereket, akik csak sablonok, virtuális fiókok, izmusok, stílusjegyek alapján tudnak eligazodni a művészetben, a valóságot és a felfedezhető "foltokat" észre sem veszik, mert iskolában belesulykolták a fejükbe, hogy miről minek kell az eszükbe jutnia, így azonnal tudnak ítélkezni, de a valóság és a valódi élmény, az életük formálása elmarad. Annyira jellemzi mindez a mai kort, ontják az iskolák magukból a sok művi-elmét, akik mindenféle előregyártott értékrend alapján képesek például team munkában egy szerepkört felvenni, akik prekoncepciókat gyártanak a mesterségesen fenntartott Nyitottság nevében - ez az egész egy nagy paradoxon, ahol az életet tilos élni, hiszen virtuálisan minden átélhető. A halál is csak játék. Minden csak egy szörnyűséges kivetítőn történik, az eredeti gondolatok helye pedig a Szerepjáték, a valóságos élet pedig legyen sekélyes, jóléttől csillogó és gazdaságilag nyereséges. Okádok.