kitöltöm a terem, vagy nem

Azok a napok a legérdekesebbek amelyeken érezni lehet, hogy volt már hasonló, azt persze nem tudni előre, hogy végül mennyire lesz valóban ugyanolyan mint amire emlékeztet - és végül is ez eléggé jelentéktelen dolog, hiszen bármi eltérő megtörténhet az egyezőség mellett is és sorsomat tekintve  nem leszek kivétel semmi olyan alól, amit esetleg reméltem, hiszen a dolgokra annyi ráhatásom van, amennyit a "tetteimnek" nevezett mozgássorok atomi szinten okoztak majd abból lesz ilyen és amolyan változás a felsőbb szinteken, molekulák, fehérjék, sejtek szintjén és végül elér arra a szintre is amit már mi is érzékelünk, például pislantok egyet, vagy megbetegszek, vagy alvás közben mást kezdek álmodni, vagy meghalok. Mert minden egyes nap hasonló, ahogyan minden perc hasonló - jobban mint gondolnánk, hiszen nagyon szűk határok közt élünk - ami a létünk különféle természeti szabályait illeti: mínusz ötven és plusz ötven fok között, némi extrém kiugrókkal, műszerekkel kiterjesztve - de még így is szűkösen. Egyelőre még csak spekulálunk és próbálkozunk a tudással, de még csak primitíven, hiszen a mérés, a mintavételi sűrűségeken alapuló tanulmányozás során a valóság mennyiségei egyszerűsödnek és végül a pontos lépések helyett csak becslünk - nagyrészt. Milliárd és milliárd apró változás milliárdszor milliárdszor milliárd nano eseményt okoz és a legmélyebb szintről a mi szintünkön is tapasztalható "valóságnak" nevezett érzékelés halmazba tartozó eseménnyé növi ki magát, közben itt még mindig csodákban és istenekben hisznek. A végtelenség ijesztő, illetve az a mennyiség ami nekünk végtelennek tűnik - mert ezt szokta meg az agyunk, képtelen bizonyos mennyiségeket és méreteket átlátni, valójában ugyanolyan egyszerű mennyiségek mint az 1,5,6 vagy a 10 csak mi nem tudjuk felfogni a saját korlátos lehetőségeink miatt, ez nem hiba és nem gond: meg lehet tanulni, csak tudni kell róla, hogy van egy ilyen gát. 
A titkok háza nem létezik, amit annak gondolok az csupán a korlátaimon kívül elhelyezkedő dolgok primitív absztrakt elgondolása - egy rész amit nem ismerek, de gondolkodnék róla és emiatt elképzelem milyen lehet amit nem tudok hogy könnyebben felfoghassam amit nem lehet.

j,mn-,. a legfontosabb, hogy a vallás, misztika és az összes ezekhez hasonló babonaság eltűnjön a picsába - gondolta

vagy ilyesmi, ki méri, ki számolja

Az exotikus tetraquarkok közül egy duplán bájossal kétezertizenhétben találkoztam három vonás és cc duplaplusz volt a neve. Egy napernyő alatt ücsörgött és bámult a faszom-tudja-merre. Tenger nem volt a környéken és a nap se sütött, értelmetlennek tűnt, de szerettem volna megérteni, hogy miért? Miért pont az a szerep, nem valami más? Lehetett volna jégcsákány is. "Isten egy gyilkos." - mondja. "Melyik isten a sok ezer közül?" - kérdezett vissza a konyhából, szándékosan elváltoztatta a hangját. "Az amelyik valójában létezik." - kiabálta az újság mögül. "Akkor nincs nagy baj." - hallatszott a konyhából a válasz. Csak te - mindig és mindenek felett. Az önzés szokott, unalmas és zsigerből fakadó, ismétlődő valósága, ahol a legakaratosabb, legérzéketlenebb elme markolja fel a legtöbb erőforrást és épít hatalmat, egyetlen apró kétség nélkül való, és kedd reggelente szorgalmas hangyák apró tappancsainak milliárdjaivá változik, miközben beleszövi magát abba a történetbe, ahol a körötte toporgó hasonlónak tűnő lények elismerik a teljesítményét: tapsolnak, fizetnek, megveregetik a vállát és Ő érzi, végre, hogy volt értelme és most már akármi történhet, végre ő is lehet egy brand. A magamutogatós vámpírlányok és vámpírfiúk kaméleonokat reggeliznek - ez valamiféle babona, mely Madagaszkár északi részéről bongyorította maga alá a világ élvezkedni akaró alfelét, prehenzilitív lett - akár a bizonyos majmok farkának a vége: fogja vele az ágat, miközben a vérző banánkehelyből kieszi a szemeket. 

Francz Liperovszki szomorú lett az időjárástól, fogott hát egy klopfolót és dobolni kezdett vele az emberek homlokán, közben a belsejében Tom Johnson Egy óra zongorán-ját hallgatta és csak ment előre, az egyik lépést a másik után, olykor felnézett, majd pedig le - olyankor mindig másfélét grimaszolt, majd újra csak kopp-kopp egy ismeretlen homlokra: ütemet váltva átadta magát a felfelé áramló meleg levegőnek - azt hitte olyan könnyű, hogy lebeghet, nem maradt kétsége afelől, hogy végre ráérzett arra, hogy mi a valóság - miközben azt gondolja, hogy egy könyvtár papír-illatú termeiben tangózik, majd egy félreeső sarokban jegyzetel valamit latinul - valójában egy pláza közös vécéje előtt letolt nadrággal ácsorog és várja, hogy a biztonsági szolgálat elvigye. Teljesen teljesen teljesen.

velünk maradt árnyékok kísérnek akarat nélkül csak mert nem volt más szerepük mint olyan mintákat formázni magukból amilyen te lennél akkor, ha vékony rétegben felkennéd magad egy papírlapra 

elalvás előtt még mozdult néhányat a lába, a motivációs rezgés, stimulálod és reflexek költői sorával válaszol, közben a lábujjait vizsgálja - elégedetlen velük: görbék, tyúkszemesek és mintha egy hiányozna, már lábujjakat is lopnak, mosolyogta, de a következő képkockán már oldalra fordulva aludt

a lendülettől várja a megoldást, aaaaz olyaaan kööörííívekre felfűzöttttt határok és gátlások nélküli megközelítések, melyek valamilyen valakinek mutatnak valahol valakik felér rólad egy képet, miközben karcsépelve magyarázod, hogy tudod, te tetted, akartad és van hatalmad afelett, hogy mit érezzenek - meggyőzi őket arról, hogy mágus vagy és elhitték, hogy a múltban ez a mai jelen egy olyan jövő lesz, amiben egy kicsit közelebb kerülhetnek a gyerekkori képzelgéseikhez, ha időközben rájönnek, hogy csak tápláléknak és közönségnek kellettek. hagyod és úgy teszel majd, mintha egy lennél közülük és keresel egy jó bűnbakot, elhiszik, kérik, sőt várják --- te pedig istenük leszel ha megadod amire éheznek, ugye? kimondatlanul political animal.

nem sejtem mit vágyik a szád, talán egy álmot: lepkét, vagy amit álmodott éppen, legyek neked ősbűn, vagy altató, hideg télen langyos kandalló, egy ölelés magányos délután, vagy a zajban csendes perc, legbarátibb magány

Kihangosítottam a lúgosnak ható éjszaka bordóra változott színeinek hanghullámait, csapongó szemfedelek variája, sárkányszárnyak mintáztatása a falakon, pattogó labdák elmeszaga elpárolgó önmagában véli felfedezni azt a pici szigetet, ahol a tenger hullámai hófehéren habzó szájszélekké töredezve megadják magukat a pillanatnak és amikor a legtöbb dolog jónak tűnik rájössz, hogy a tejet a szekrénybe tetted a cukrot pedig a hűtőbe.

a fülzúgásom és a fényárnyékok mimikái a falakon talán valódiak, de akár álmodhatom is őket, persze - könnyű magyarázat lenne, illetve ál-magyarázat, az efféle gyermeteg kitérő, mintha leseperném a vállamról a port amit a vakolat rágcsálása permetezett még rá, akkoriban, 

amikor féreg voltam, mely átfúrt a falakon.

minden lépés egy ütem, ahogyan lépsz a föld középpontja felé zuhansz és ha nem lenne ez az anyagsűrűség, ami voltaképpen energia, akkor zuhannál, persze csak ha lenne egy sűrűbb rész valahol a mélyben, ami felé eshetnél, amerre lejthetne a tér, 

mert enélkül űr lenne, ami persze szintén a legközelebbi sűrűség felé lejt, mindig afelé, afféle hatalom és tehetetlenség - a két hamis próféta, tovább hallgatom ahogyan súg a fülem, nem tekintek magamra emberként, mert akkor még azt hihetném, hogy érdemlek valamit, amit az emberek szoktak hinni, miközben abban a nyomorúságos néhány évtizednyi 

idősávban, ami rendelkezésükre áll bohócsapkában 

játsszák a vélt fontosságok különféle szerepeit. 

Van egy pókom, a nappali sarkában él, elneveztem Ernőnek ugyanúgy éjjel él mint én, néha beszélgetünk, aggódok érte, mert szerintem rossz helyre építkezett, mert abban a sarokban, csak éhhalál vár rá, soha nem láttam semmit fogni, Ernő mégis növekszik és kezdek attól félni, hogy valójában addig akar nőni, amíg nem lesz elég magabiztos ahhoz, hogy én legyek a legye.

 hangtalan a reggel, koraérett ködöt szüretel a július utolsó hete a háztetők közül, valahol lehet egy fényforrás, mert a redőny fehér pettyeket virágzik és közben reszket a huzat akaratától, sebek mindenütt, minden házban, lakásban és szobában, ott élnek köztük, sokadszor megemésztve a lényegtelen dolgok habzó mérgét, májat is növesztenek, ha a régi nem bírja már, meg új könnyzsákokat, vaskos rúzsmázgával mosolyokat rajzolnak a fehér arcgömbökre és abban reménykednek, hogy ez a huszonnégy óra ugyanolyan lesz mint az előző, vagy ha más, akkor az az apró különbség valami jobb lesz. 

 azt a gyümölcsöt hagyod leesni ami leginkább fájt, sebzett volt. saját levétől megszabadultan, gondolatként maradt veled a jelenléte, látástól és hallástól szabadultan, nem nyomaszt kérdésekkel, csak ül ott a fotelban, aggodalom nélkül figyeli azt a sarkat, melyben az árnyékok lepkeként viselkedve beporozzák az időt.

 a szájakból térdek lettek, ezredszerre ismétli azt a fejvakarást, nem tudja miért van belőle több, amikor csak egyet hagytak belőle. körökbe rendeződhetnének a felhők, hiszen cigarettafüstből vannak, hamut szitál belőlük az a sok marok, melyek csak kapaszkodni akarnak, lógni a szélükről, puha spagettiként lelógni egészen a talajig, mint az akasztott ember utolsó vágya, mielőtt felfogja, hogy az a fűcsomó elérhetetlen ajándék. 

Az ember egyetlen értelme és értéke az értelme,
ez oly egyforma mindenkiben, hogy egyetlen is elegendő lenne belőle, reprezentálná ugyanazt amit ez a sokaság.

Összeragadtak a szemhéjaim - talán túl sokat vacsoráztak a júliusi fényekből. Megpiszkáltam őket a bal kisujjammal, majd kérdőn rájuk néztem saját maguk alól, de egyikük sem tudta, hogy mi ez a puha folyadék amiben lebegek, csak azt láttam, hogy a nyálam miniatűr kikötők között csordogált és a hajók, melyeket ellened küldtem végül elsüllyedtek és a nyál-habok közt vergődő szolgákat a kapitányokkal együtt felzabálták a mélyből felbukkanó mosolycápák, így végül pontosan ugyanolyan lett minden mint azelőtt, hogy elképzeltem volna, hogy valami, valahol megváltozhat és ez a pillanat majd kicsit eltér attól, amit harminc évvel ezelőtt megálmodtam, azt képzelve, hogy majd egy ahhoz közeli időpontban ami ma volt - minden kicsit másképpen lesz,