LKJH53tn.df,ng

Az általában megtévesztő általában megtévesztő,
jobbat kellene átélnie mindenkinek, még a legrosszabbaknak is,
főleg nekik, habár a jónak nevezett dolgok olykor rosszat váltanak ki,
a rossz pedig jobbá tesz,
sok apróságtól és ordenáré óriásosságoktól körülölve és függőben,
ölelj ha mersz és kérj kevesebbet mint amennyit adnának ha nem kérnél,
folytatólagosan életben vagyok,
valahol elmarad mögöttünk a táj és a levegő
arcoddá formázza magát páragömbökből,
tudom, hogy a létezés olyan mint egy örökké feltépett seb,
melyen úgy jár, jön s megy ki és be a sok érdek-tüske
mint a baktériumok a valódi seb-ajtókon,
nem kellene, hogy úgy legyen mint huszonhárom perce,
alantas ez az időtől való folyamatos eltartás,
mintha kévézés közben szétporladna a csésze,
eltűnne a szánk és az ízlelésből egy hosszan kitartott,
néma szájtátás maradna csupán,
aludj jól - kiváló álmokat hagy maga után minden egyes eltelt pillanat,
órákig tartana amíg az összes ki nem fakadt könnyedből újjáépíted magad,
ha úgy hagyod a világot ahogyan akkor nézett rád,
amikor négy évesen csokit loptál a tálból,
ahhoz nem kell a szigora, hiszen miért haragudna - az a lopás csak azért az,
mert annak neveztük, de lehetett volna táplálékbeszerzés, tanulás vagy áldozás is,
és a legtöbb dologgal ugyanígy van,
a nézőpontok szuronyai mögül morgunk,
akár a megvakult, megbántott veszett kutyák,
kiharapnánk a magunknak akart vágyakat az elsétáló való lábikrájából,
azt akarjuk, hogy éljünk és még akkor is amikor a saját alkarunkat vagdossuk,
vagy épp a nadrágszíjat hurkoljuk a gégénk pöttye előtt,
hogy egyetlen rúgással átússzunk isten óceánjába,
a mély bödönbe,
ahol azután már nem kell többé kalimpálni a szívnek - akkor is élni akartunk,
hiába minden ormótlan szembejövő óriás,
ez a parancs, az anyag legapróbb szeleteinek a szigora,
persze nevetséges mint minden ami szerves,
hiszen a kárhozat éppúgy egyszerű kémia,
mint a mennybemenetelés vagy a nagyon lassú rothadás,
egyszerűen csak megtörténik ez a láncreakció ami te voltál,
én leszek és majd jön a következő,
egészen addig amíg agy ponton majd nem hagyjuk el ezt a lehetetlen,
esetlen és rövidke formát, amit ez a két lábon járó fejlődési szakasz jelentett
az egészben: hogy valami olyasmi kezdődjön amit ma még nem értek.

MMMNENNDHHJWOOWWO83474hjwrgtt

Nem nagyon változik semmi, vagy inkább a változás
önmagában jelentéktelen, az elfonnyadt és elhervadt
mondatokról kiderült, hogy csak levegő kiáramlás volt,
akkor és ott azt fújta ki magából az a fej - aki,
vagy mára már ami esetleg egy szülő,
nagyszülő vagy barát volt, ha voltak ilyenek, persze: voltak,
de mégsem lehetek biztos abban, hogy azóta eltűntek
és megváltoztak a dolgok, meg általuk, vagy bennük
és nekik, meg számukra az is amit énnek nevezek,
de szigorúan csak ebben a szövegben,
mert énnek nevezni ezt az atomsűrítményt a térben - szerintem provokáció,
vagy félreértett magabiztosság, de és itt le kell szögezni:
természetesen, tisztában vagyok azzal,
hogy azok a dolgok ott,
abban az időrésben velem estek meg,
hogy az ott ez volt és a "volt" az hangsúlyt kap,
hiszen általa nagy valószínűséggel eljuthatok arra a pontra,
ahonnét múltnak látom azt ott és a kellemetlenség,
kényelmetlenség amit az emberi időérzékelés
lehetővé tesz - most hagyjuk ennek a szűkösségét,
egy pillanatra feloldódik és megérthetem,
hogy ez a dolog, amit életnek gondolok valójában az,
amit a fizikusok a matematika nyelvével oly szépen le tudnak vezetni,
persze még nem a teljes egészet, hiszen azt még nem tárták fel,
ettől elfogadható a tudomány
és oly kínosan gügye a vallás - hogy az előbbi nem ígér
és nyújt többet annál amit ért és tud és a nyelvezetében a tévedés
önreflexióval jár, az utóbbi az önreflexiót hírből sem ismeri,
hiszen eleve olyan dolgokat nyújt amiben tudás nincs,
csak egy történet,
mely akár egy mese is lehetne a mai korból,
de mivel régi - a patina rajta és a generációról generációra
történő kritikátlan ismételgetés sokak
számára alapvetéssé tette - ilyen a hit,
ez a velünk élő borzalmas emberi felszínesség,
vagy öntudatlanság a jelmagyarázatok, eseménymagyarázatok,
sallangok és furfangok kóros tárháza,
mely ezernyi formában, de mégis
oly hasonlóan magyarázza ugyanazokat a számomra derűs perceket okozó blődségeket,
isteneket ültet az égnek nevezett szatírába,
hogy onnan böfögje ránk amit épp várunk:
önigazolásként, bűnbocsánatként vagy éppen eredet-magyarázatként,
nekem a nekemje nem akarja, hogy ebből bármit bevigyek a tudatomba,
mert úgy érzi, hogy az ember amúgy - önmagának és önmagától is hazudozik épp eleget,
nem kell még kívülről is hazugságokat bevinni,
jobb a kutyaszart kutyaszarnak látni
és mikroszkóp alá téve elámulni azon,
hogy a kutyaszar atomi szinten semmiben nem különbözik tőlem,
no persze a járdán igen,
de mi a járda és mi a levegő körülötte
és a határvonalak köztünk,
a kutyaszar, a járda, a levegő és az Én mind külön domének,
határaink teljesen elmosódnak,
ide-oda járnak köztünk a részecskék,
itt egy kicsit sűrűbben vannak a parányok,
amott máshogyan rendezte őket a pozitív, negatív töltés,
ezekből a másságokból különböző molekulák jöttek létre,
különféle mennyiségben és így lett a kutyagumi ott,
a levegő köröttünk, én meg ott sétálok és arra gondolok,
hogy ennék egy fagyit
és tetszene ha egy fotelban ülnék és Ő épp fel le mozogna
a merev péniszemen és közben a zöld szemeivel arra kérne,
hogy szívjam be a mellbimbóit
és így ez az egész egy olyan pillanatként maradna
ebben a téridőnek nevezett energia fluktuációban,
mely már tova is repült és az "ott voltunk és dugtunk"
valóság eltűnt abból a jelen-vonalból,
melyet az én tudatom képes belakni,
mostantól már csak annyit tehetek,
hogy az elraktározott képeket az agyamból előhívom
és időutazást teszek: ez a maszturbáció - írom és közben nevetek,
nyilván csak viccelek és nem gondolom komolyan,
de azért valamiféle kezdetleges hasonlatként azért elfogadható,
ha pedig mégsem akkor viccként,
de ha úgy sem azt is megértem.

LKJEH3987ö9482rkjhnewljrh

Mintha az utolsó hajnal lenne,
mielőtt elégünk a jeges kátyú
tetején csillámló, éppen vörös óriássá
felfúvódó Nap bordó fényében.
Idősávok pálcikákká rendezve,
soraik közt homályt nyeldes a levegő.
Az ágyadban fekszem, magamat vártam,
észlelem ahogyan éppen hazajövök, hallom
az ajtót csukódni, de végül senki
nem ér el a folyosó végéig,
pedig virrasztottál: vártad,
hogy benézek majd hozzád, köszönjek
és elmeséljem mi történt.
Az ajtón keresztül figyelted
ahogyan a fotelban ülök,
a lámpafény narancssárga glóriája alatt,
a fejem áttetsző könnycsepp volt,
magadban halkan sikoltottál
amikor észrevetted a fölém hajoló falakat,
egészen közelről lihegtek rám
és a vakolaton keresztül is érzem,
büdös a leheletük. Aludni próbáltál,
de néhány perc múlva sírva előbújtál,
könnyeid törölgetve mesélted, hogy
valami leemelte rólad a paplant
és félsz, félsz, de elzavartad, és hogy
a sötétben az az elmosódott folt tőlem akart
valamit, de mire ki merted nyitni a szemed,
már eltűnt. Talán egy jövőbeni
öngyilkosságot akart megelőzni,
vagy az időgép tervét hozta, esetleg
fotókat akart mutatni egy lányról,
akinek elmaradt az élete, mert
húsz évvel korábban túlságosan berúgtam.
Attól féltem, amikor magamhoz térek,
már máshol leszek,
tegnap délben,
amikor utoljára emlékeztél rám,
már délután öt volt és te mindezt tudtad,
előre láttad már három évvel ezelőtt.
Számokat terítesz szét az asztalon,
selyembugyit dobsz közéjük,
a kettes és a hármas, meggyilkolják a kilencest,
az ötös és az egyes ötveneggyé karolnak össze,
és szaglásszák a bugyidat,
mindezt csak úgy érzem és egészen képtelen,
de tudom: valamit jelentett ez az élet,
önmagában az,
hogy úgy érzem volt valahol egy ma,
és létezett egy tegnap is,
csak megállt a fény és megfagytak.
Végül elalszok, combodra hajtott fejjel,
de leképzelem, hogy azt még leírom,
hogy húzzam az időt, mert félek végül
máshol ébredek,
így soha nem tudom elmondani, hogy szeretlek,
meg azt, hogy jó lett volna ha nem leszek majd rákos,
ha lett volna egy esély arra, hogy másik apám legyen,
hogy kicsit később szüljenek meg,
hogy ugyanúgy érkezz mindig mint ahogyan jöttél,
mert az az egyetlen nap ami tökéletes volt.

LKHGLKjhri23h4he948z2

Az eső kívülről csipkedi az ablakot,
mintha pattogatott kukorica készülne belőlem,
egy nem önként választott történetbe burkolva
hóból mintázott falakat karmolgatok,
ideátról akkor sincs menekülés,
ha végül rájövök, csak kukkolom magamat
egy gyémántfal mögül. A suttogásban
amivel elaltattam a bennem síró gyerekállatot
nem volt lényeg, sors vagy lehetőség,
végig sem hallgattam magamat, hiszen tudtam, 
nem érdekelt. Menekülnék mint
legtöbben a sérültek közül, végül
maradni kell, mert valahol vár egy kéz,
korall színű körmeinek tükrében
egymás fogsorát nézegetjük,
időknek áldozva, alagutakban osonva,
mintha folyamatosan tünetekeről álmodnék,
s csak lapulnék, abban 
az éjszaka variációban, mely az én nappalom,
melyben sötét pamacsok közt puhulok,
tarkódra tapadt, még álmos
fürtjeidet bogarászom egy huszadik századi,
ötvenes évek elejei,
nyár végi, langytól kitikkadt, eperillatú,
könnyekkel feltöltött, szőlő
ágakkal körbefont,
lugasban. Közöttünk
gömbök, kockák, amott sűrűségüktől pattanásig
hízott papíremberek - élükre állítva szalutálnak,
odarajzolt szemekkel, színes ceruzával
meghúzott mosollyal
figyelik, ahogyan tanulmányozzuk őket,
fontos mondatoktól távol,
egyre közelítve a lénygtelennek tűnő,
apró jelek határvonalaihoz,
úgy ülünk ott, mintha már
akkor árnyakká lettünk volna,
amikor megszültek.