A képem gyásza olyan másolat az asztalon, elfelejtek gépelni a csípések

mellől félrenézek és nincs más, csak a csokoládéhab, egészen derékig csap,

megmérgeztem magam, nehezemre esik ez a nyelv. Közömben uszadék,

adj magadnak rövid találékonyságot, elásott mérfők porokkal kért merész,

egy csőben a hímséged ereje. Az asztal fehér pora, orrban végződő nini,

isten kallantyúja megmaradt éneke. Vigasz zönge pillangó szőréből, ahm,

derékfelől alattomos szél. Oda vagy ide. Elalélt a kettediken, nyála kék,
simítja a hajnal rügye, keserv maszlaggal, ohj mérgem ide, mulatva héj
akármi a miben bújtam, kagyló vagy, vérháj ékes harmattal, magamban,
ahogyan tíz éve, elmarad a hajnal. London vagy Petefalva egyféle máz,
rohadva élek belül és a tánc, étkekben nyűgös halálfolt: jól áll nekünk.

A végtelen öt lépés. A húgyod és a hányásod közt,

a plafonon a Holddal. Öklendezés szeplőpettyekben,

akár a combok - azok puhábbak a filmbéli hulláknál.

Felvázolt végpörgős hasfájdalmi marháskodás, só,

Aludnék még édes, kövekben és bogarakban élek,

fülbemászó vagyok. Pöttyözök. St Albans sértetlen.

A részegség olyan szégyen, amelyben anyád melle

tejet adó tőgy, lógicsálj rajt. Könny és féktelen zord,

amorf hős, én vagyok a bagzók paródiája. Benned

a hogyanok felfestik az utakat, bóbiskol a légzés,

arányt determinál egy mócsingos istentelen ölelés,

többet lélegzek mint kell és szunnyadok a végben,

akárhány halott énekel. Nem ért a semmi, többet

mint amennyit ha kell, halnia és fülelnie érthetne.

A közel és a tér úgy ölelnek, sétálnak a testek,
szandáljaikban a lábak nyarat taposnak, félek.
Alszik a magasság, nem szív több nyugalmat,
zárt vég, hasadt szerveinkből dúcolt húsos ablak,
a falevelek pillanatok, megszámoltam mindet:
tízezer. Vagy kevesebbel több gyomorfaladdal,
félem hagyni mindet, egyenek érdemet, szót
és az a mértékben holt szörpös hajnalt, melyet
tárgyakba fulladt megnyugvásom adott. Vélt
szegletes képek, körben a váladékban - szép,
herélten, téged. Megszűnnék ha lehetne tenni,
ütemben és szótlan kapcsolatban veséid közt
némaságnak halni, hajnal ablakból fürkészni
tájat, halált. Úszni rétegben, selypítve életet,
pettyesen visszainteget, értelmemet kopogva,
köpött bágyadtságnak karolva, szögek mögül,
kitérdelve minden tikkelésnél egyet, annak és
a szorzásnak, bennünket időnek hív a késő
májusi fogatlan barázda, akarva alattomban
a vádat, szeplőkből kipettyezett sirámot: adj
értelmet. Érdes körtánc, kenettelen érdemet.
Úgy ráz, vég, akárha foltokból összemosattan,
képtelen ormát dédelgetve, itt ölemben: vén
fejét a drágának, körök és kapillárisok sebes
szétynyílásának. Fakad, ébred és alázatosan
bókol a seb, fittyedt széle gennyet eresztve,
alszik a mályva, szuszog néma petézés éle,
aránytalan az akarat. Csűcsös palotája, ó
a véleteln és hódoltaba vagácsok, ragasztót
öntve bársonyos résedbe, új értelmet bűvölve
a jászol előtt tt tt tt tt székletminta a jégvár a
szülő. Figyelem az estét. Csak egy temető.

Felhők vonalakból, ágról a járat felé,
szólongat mintha lenne végső. Állni,
arccal a fallal, szétköpött táj az égig,
súlyokkal kifeszített halálvágy ékek
szónoklattal. Felül széles járdaszél,
bódulat a virágágyások mély szája
közelében, szemfényed árnya volt
nappali falán, töpreng feles homály
a konyhában előre-hátra hintázva,
lábfejemmel bábozott a hajnali nyár.
Mosolyod velem aludt - ha tehetné,
akkor elvinné, reggel szája szépen,
a gondolat kloákában marad, kiürül
az is. Nélkülünk, cseppenként kell
vagy megfagyott lékek rohasztanak
kellek és véred ahogy ébred benned.

A háztetők felett napsugarat evett az égtenger,
Fél kézzel elpöcköltem a felhőket az élet elől,
Dalt küldött felém a szemközti fal repedése,
Vénámból cérnakötelet húzott szívéhez egy pók,
És átengedtem arcába véremet, hogy maradhasson.

Kék lettem vörös csonkok körül,
Szegek közt ettem magam arcát,
Féltem tőled, világított a párna,
Könnyek fojtó füzérei himbáltak.
Fényeket szóró sérlemek ütemei,
Fokozatos kapaszkodókat érleltek.
Érvényes sikoly, gyerekkori hajó.

Hűvös szelet szavalnak az ablakok,
Megalvadt virágok? Éneklő: fáj.
Valamiféle állapot, fehérebb kéz,
Fogzománc préselt lemezek közül,
Üres dúdolhatnék húsló sebekből,
Hajszőtte halánték rózsafényben,

Ölünkben izzadt talány a távolság,
miért nem elég kevesebb remény?
Az árnyalatok gyáva nyugalmán,
egyensúlyra vágyó fejem himbál
rozsdának hagyott percek végein.