huszonhetedike, december;

a város zajai - kínos leírni,
annyiszor próbálták, mintha
lenne mélyebb jelentése
a hangoknak, vagy annak, hogy
ez a telep, csoportosulás
egyáltalán mozog, hogy egyes
részei lélegeznek, beszorulva
ide, úgy érzem; azt remélem.

az asztalon este ott maradt
egy csokimikulás, a karácsonyfáról
loptam, úgy terveztem megeszem,
éjjel kettőkor állatüvöltésre
ébredtem, részegek az utcán,
félmeztelenül hemperegtek
az aszfalton, majd csókolóztak,
végül meghaltunk, ezt álmodtam.

hegek a háztetők helyén, újra
magába merít a jelentéktelen
tudatom éj felőli oldala; nyugtató
örök homály, ide csak egyedül
járhatsz, szájában fekete lejáró,
talán a pokol, talán csak egy
bunker felé, mely őrzi fejünkben
azt a gyermekit, melyet a szülők
nem rágtak, fegyelmzetek formára.

rigók ébrednek a körudvarban,
szürke selyemfelhők törlik le
az égboltról a titkok tükörképeit,
az éj emlékezete velük együtt
pusztul, mi tesszük amit szoktuk,
felejtés, rángó túlélés, szigorok
hajlott hátú rabszolgacsendje,
egyek a halomból, nincs átmenet,
vonal van, lezárt és nyitott
szétválik míg majd a homály
nem jön újra, éj-hamuval csitítva
felnőtt komédiánk hitvány játékait.

St Albans soha nem jutott volna eszembe,
két éve még Manchester északi része, Blackley,
a munkásszag és az eső kötötte tápiókapuding
rágcsája, a nyállal kevert végszó, könnyek
szunyókája, beleimmel körbetekert házunk,
kakukkosóra bódé, kirugóztam ablakából,
majd vissza a halálba, a csendes petymegésbe,
hogy valami emlékem legyen rólad Maki,
és legyen valami amit nem foghatok és
amit mégis odaadtál. A magány egyetlen
címke, itt fityeg a mellkasom előtt, zöldje
vagy kékje moha, vagy az esőtől duzzadt
magadvakarás, korlátlan rüh, vagy vagy
vagy szó és újabb szó: fogakkal játszó
reményveszett hajcsár. Azután és ez követte,
mesék, városok és utcák dalkötötte veszte,
combokon a vetítés, elmaradt álom három
szintű, tapintatos ütleg-verse, élénkre
feszített, ékekkel alávert okádhatnékunk,
a wc-felett ámen, ámen: lenne akármi mely
alánkróna bármi fétist, hagyd csokrodat,
a szemközti villódzást, vagy a tátogást.
Ez a maradék, így lettek jelek, átfolyások
az ablakkeretek felett, végül egyetlen
formába dúcolva, önkivégzés-terv helyett
úgy maradni, ameddig lehet: veled, hogy
a közhelyek tápláléknál maradjanak, akár
ez, vagy akár az; rádhagyom a jelent.

Nem tudom mikor érkezett,
fekete nadrágján a pöttyök
csillagok. Konyhakést adtam
a kezébe, a kemény pultba
kereszteket karcolt, majd
lehúzta a bugyiját, pihés
avokádóját kicsavarta a
foglaltából, legyen hely.
A konyhaablakból láttuk,
ahogyan egy kövér mókus
fejjel lefelé fordulva
felénk bámul, nem volt
levegő. Megmutatta a
vállát és akkor olyan volt,
mintha Isabella Brantot
láttam volna oldalról.
Maradtunk egy ideig, és
a falevelek közt a rések
eltakarták időbeniségünk
halovány-gyertya magányait.

Kinéztem az Oxo felé, az
üvegen kialvatlan szemeim,
köröttük arcom, én vagyok az
üveg és a szemek is, a gyomomban
a kristálykönnyek szintén,
hat emeletnyi mélyben hangyák,
pontos másolataim elérhetetlen
rágókkal, sétájuk fekte
mandelbrot szemet rajzol
a Waterloo és Blackfriars
bridge közé, kezek és arcok
az üvegen. A fáradt esőcseppek
felhőkrémet kennek a virradatra,
elengedném a gravitációt,
terpeszben állva, lábujjamat
csíptetve, mint az úszók verseny
előtt, átugranék az ablak-arcokon
a zsongó hangyaboly közepébe,
hogy odalent, édes betonpamlagon
megpihenve, szellem karjaim
gyökerekként öleljenek: örökké.

redőnyökön át
léptek árnya
a belégzés fáj
a korom és hangja
ezerféle akarat,
ágens és magánvád;
olyan lettél; könnyű,
szétborzolt pillanat,
megkopott fogsor,
kattog a radiátor,
néhány percet,
fél órát várok még,
összefolytunk,
ámultunk a rohadáson
és azon, hogy ez
a mindent felzabáló
kapzsiság miből?
Meg a hontalan pislogás,
elvarratlan népmese,
heges tarkó, mindenik
jelentéktelen, vagytalan
mellékmondat, melyekben
jól végződik a halál,
álmomban
felhámlott a hasbőröm,
és a
lyukon át a belem
óramutató volt,
egy inga:
képtelenség, hogy
én voltam, hazugság
hogy itt ülök, te
pedig
nem alszol a hálóban,
valaki kívülről figyel,
a redőnyök közül,
eközben
ez az akvárium
lassan
feltelik
vérrel.