Szőttem magamnak egy másik arcot,
odatettem a szemeim mellé és néztem
ahogyan elalszik a pamutfej,
kitaláltam magamnak egy új hangot is,
ez mélyebb a másiknál és a pamutszájból
ezen a hangon beszéltem az álmodban
hozzád. Neked rövid hajad volt,
ott ültél az ágyad végén,
felül virágokba borulva,
szürke nadrágban és a mosolygós
szájvégedből kétoldalt rózsák futottak
fel a falra. A pamutfejem odahullott
az öledbe és te azt mondtad,
hogy olyan ez a fej mint egy
nagyobbacska hópihe. Kacagtunk,
később megcsókoltál, a pamut szájam
próbálta érezni a hűvös ajkaidat,
kellett egy kis idő amíg feléledtek
a kötött sejtek és az ízed átjött belém.
Nem voltak karjaim, csak arc a kék pötty
szemeimmel és tudtam, hogy az csak álom,
de ott akartam maradni és ezért egy éjjel
titokban elvágtam azt a pamutszálat,
amellyel visszahúzhattam volna magamat
a valóságos hálószobámba. Ez után
végleg ott maradtam veled az álomba,
arról beszéltünk, amire vágytunk,
hogy egymáshoz érve bámuljuk a fákat
és a macskákat az ablakból,
ha zivatar jött, akkor te esőcseppeket
kaptál el az ablakból, majd megmutattad
milyen szép kristályosak. Most is ott
ülök veled és sakkozunk, látom magamat
miközben írok. Közben kötöttél
nekem nyakat, mellkast, karokat,
lábakat, karokat ujjakkal, így ott
is tudok írni, amit elküldök magamnak
a másik helyre. Néha kirándulunk,
máskor szerelmeskedünk, mert Azt is
kötöttél nekem. Olyan ott veled az
álomban, mintha az lenne a valóság
és az a másik hely, ahol nem élhetnek
pamutból szőtt emberek, csak káprázat
lenne. Esténként átölellek
és próbálok jó paplanod lenni,
takarlak, hogy a pikkelyes tested
ne hűljön amíg alszunk, te pedig
mosolyogva megígéred,
hogy holnap kötsz nekem
szívet, egy cipőt,
és egy biciklit, hogy együtt
tekerehssünk majd felfedezni a
közeli parkokat. És tudom, hogy
ez egy örök szoba, a másik ott
a távolban, a hússal és az elmúlással
és a rossz dolgokkal egyre távolabb,
itt a pamutarcom, pamutujjaival
örökre foghatja fimom ujjaidat.

Búcsúzóul még meghallgatom
a csend zúgását és a nem múló
köhögés rázását, az orchideája
három szemébe nézve, mindent
beborít a magány, mint
az a mindig félelemetes ölelés,
amikor hónapokra elrabol
a távolság. Megnéztem a tükörben
a szellemeket, ott álltak
mellettem, fotókat mutogattak.
Egy-egy üvegben, régi mosolyaink
ködkezükben tartották,
olyanok voltak mint bezárt,
nyüzsgő, színfoltos lepkeraj,
majd kiengedték mindet, közénk
táncoltak, vállamon mosolyogtál,
vérkönnyek görgése a tükrön,
azt gondoltuk pára, ujjal
szivet rajzoltunk bele.
A falak áttetszők lettek
elláttunk egy sáros rétig,
ott álltunk, más ruhában és
egy jövőbéli fürdőszobát
bámultunk, ahol két árnyék
a tükörbe karcol valamit,
végül a lassan távolodó képek,
magukkal vitték tündértested,
egy zsinórt hagyva nálam,
a másik vége lábujjadra kötve.
Majd mintha felébredtem volna,
minden álom-darabkát a tüdőm mögé
fűztem, hogy az utolsó
pillanatban majd velem legyenek
és ha félnék a sötétben
lepkejeleket küldjenek feléd.

Kilenc szem nőtt
az arcomra,
beférkőztek
megtört árnyékaim közé.
Az iroda sarokból
az esőfelhőket figyelem.
Az ablak felső,
bal sarkán épp kilátok,
a horizont sötétlő kékje
előtt homlokzatok
világítanak. A lábfejem
az asztal alatt rázkódik,
úgy hiszem, hogy össze van
drótozva az állkapcsommal,
ahogyan rágom a bajok testét,
úgy mozgatom. Néha egy-egy
galambcsapat
száll el az ablak előtt,
táncot vetítenek
az esőfelhökre,
olyanok mintha lepkék
lennének. Két könnycseppet
lenyeltem, kívül nem látszott,
mert bent peregtek le,
az orrüregen át, a húsba
vájatot marva, a nyelvig.
Aludnék most, megnyitnék
egy kaput az álmon belül
és átlépve rajta, lefeküdnék
a túloldalon, hogy ott újra
elszenderegjek - azért,
hogy kiszabaduljak ebből
az álomból, amely elfedi
a valódi álmot.
Majd ha az álom álmába
megérkeznék,
keresnék egy kezet a földön,
felcsatolnám a hátamra
és mikor hozzám forrott,
megtanulnék repülni vele.
Hegyek fölé emelkednék
és reptemben megsiratnám
a halott erdők emlékét,
minden útbaeső madár csőrére
csókot lehelnék,
remélve, hogy ebben az
álom-álomban maradok örökre,
bízva abban,
hogy akkor se kerülök vissza,
ha itt a sarokban -
ahonnan a felhőket nézem,
egyszer majd felébredek.

Köröttem a tág, akár egy lény,
forogva: színeseket pislog,
alszik még a magányló szempart,
ott a nagy házakon hajnal pirul,
vörös csíkokkal karcolja át beteg
mellkasom. A könnyeivel nyálzó,
hápogó remény hófehér combodra
nyalva vetíti képtelen mintáit.
A közlekedés homály, ide-oda
moccanó foltok híjas serege,
egy-egy korai szállító letekert
ablakából káprázatunkat összekötve
felém integet, az arcaik helyén
szétpamacsolt szemek és kéménynyílás
szájukból a hajnal dere fátyolként,
elporlasztva nyálamat, csókod
melegét álomcseppenként sírja.
Alva mászok fel a lépcsőbuckákon,
az irány, mint kifordult belek a régi
háborús fotókon, átugranám,
de mi van ha mégis az enyém?
A felhők sirályszárnyakat karmolnak
a sétány hátára, szerelmeskedésük
kora-gyümölcse, herelevéllel a
Waterloo paradicsom szűkölő
kertjében, a földön egy fogatlan
Ádám éppen egy elé dobott Tesco-s
sausage-t rágcsál hányadék-tava
közepében. Elhaló pislogásként
lebegek, integetek a Mindenkinek,
kézfejedet villaként döfik át ujjaim,
egymosolyba kotyvalékolt kétmás
árnyunk végigtáncolja a vasárnapról
virradó rothadt hajnal édeskés
illat-ölét, belőle fejem a lyukán át,
a járdára huppanva - placentalló,
anyám nedvében pörögve, újjászületve:
elképzeltem, de nincs itt semmid,
csak a távol, csituló éj, és vele az
ébredők zaja pergeti szét köröttem
cifra képzeteit, halántékodat
tréfából vállamra álmodom.

Az augusztus már ősz,
hajnalban újra sötét van,
más illata lett a levegőnek,
izzó nyomod erősebben
seblik hűvös karjaimban.
A bogáncsok lótuszvirágként
táncolnak a szürke levelek
előtt, ha tudnám felismerném
bennük arcéledet, majd szemed
fáytolos tükrében saját magamat.
A háztetőkből álmatlan lelkek
gőze szivárog, figyelem ahogyan
szellemként gomolyognak, majd
elvegyülnek a felhők közt,
mihozzánk hasonlóan, egy ideig
együtt sodródva a tér nekik
hagyott ösvényén, vércsíkokat
húzva maguk után, hogy ezek
mentén visszataláljanak majd
ide, egy távoli időből, másik
életből, ölelni egymást újra.

Est langyban főtt, férges arcom
szembenéz a négy fehér fallal,
átles a sarokban az egérlyukon,
ez a hálóm szája és a konyha felé
tátog. A folyosón a villany fénye
körbefonja az ajtóra kiterített,
száradó lepedőt, úgy lóg ott mint
egy állat teteme, melyből hallom,
szőnyegre csepereg a sebváladék.