Amikor nem lehet lélegezni, ilyen napokon,
a lét kifacsart végtagként megkeményedve és
engesztelhetetlenül ugyanazokat a suttogásokat
csalja elő belőlem, egyetlen lélegzet közben
belémszakadó erdei ösvények mély alámosása,
lucfenyvesek és tölgyesek emléke régmenedékből,
sok-szerű és rétegesen szétmorzsolódott önkipergetés
szétspriccelő máglyái, mindenütt boltozatok és
kupolák legbelül, talán valahol egy öreg templom fala,
a messziben egy toronyból hallgatott sikoly,
az épületek előtt úgymaradt árnyékok,
halva rágó merészség,
felszakad a lét lezárt hártyafedője,
tépve a margókra írt
reményderűt, miközben a tetteket erénybe hajtva,
idő ellen panasz-sikolt: ó, feleslegek!
Amikor lehet: elbújok.
Engem húny maga alá a szemhéjak másléte, hogy
a mögöttes sötétpárnák puha úrjéből gumibálnaként
szűrjem ki, hogy mi a túlélés, hová tart a másodperc,
mikortól szörcsög az a vércsík-felhő a falakból,
melyeket rózsaszín bodrokkal díszít fel a múlás.

Azután ha felébredek köztetek állok,
kinéznék a tükörbe, melyet csak úgy hagytak
függeni a falon, és bármely irányból
nézve, a holt-tereken kívül nem mutat mást.
A vetületek hízott hullámairól álmodok,
egyetlen rövid kacsintás anyám emlékbéli
mosolyáról, amit fénynek hagytam azokban
a zugokban, melyeket nem szoktak mutogatni.

Elsírja magát a mennyezet a wework földszintjén,
az égők és az árnyéktalan fény kiszámított
nyugalma a tarkótól előre simogatja magát,
egy olyan távolságot képzelek a tárgyak közé,
melyek gondolatban áthidalhatatlanok és csak
tartják magukat el: egymástól a térbe, nem akarnak
közösen lélegezve elálmosodni, nem harapnak
önzéstől vágyódva semmibe, ott hagynak, ahová
ébredés után álltam, hogy mindenbe nézelődhessek.

Karácsony-mandarinszagot gyerekálmodok,
zöld fényeket körém a fentből-lentbe
csobogó elhallgatás hajlékait,
szétszórt magány-nyomok a képzelgésen
belüli aprócska dudorok körül keringve,
delejes szellők körzése a harmóniákon
kívüli világokból, amelyekben
lélegzés vágyak és régvolt melegségek maradtak
foszlányosan. Csak elképzelt? Csak valós?
Nyugtalanító a választalanság vigasz nélküli
létszigorának csendes elfogadása; elsóhajt
felettem az elhagyatottság és a tehetetlenség
ájult valósága. Ez a szánalom? Esetleg
az itt maradás közönye? Várni azt, ami
amúgy is történne, önpusztulás nélkül.

Furcsa ott szemben a távolságba gyömöszölt vágyajtó,
kinyílik, besimul és elporlik, átlépve innen egy
képzeletbeli máspontba, hol zokszó nélkül tűrve a némaságot
és a jaj-talan részvétlenség fokozatosan szétmorzsolni
vágyó persegését, fülemben a nálad maradt sóhajtozás
utolsó ritmusa. Elnézek utánad a távlat végéig követve,
az üvegajtó tükre mint csuklik áttetsző semmiként magába,
összeborulva a gömblámpák meleg narancs fénytömegével.
Alávalóság és undor mint csipetnyi adalék a tapasztalás
megragadt, gyökértelen és ribancnak állt animájával,
a körök és a háromszögek elvesznek a többi szeglet-forma
közt, mint a harminc évvel ezelőtti hóesésben egy sátáni
édesapa pókfeje. Elköszönnék a szigorú emlékek mostjából,
integetne megkoszlott derű-maradványom reménykedő hazugja,
a vágytalanság naponta újratelepített díszletei közt
tekerőzve. Színeske szitakötőm vidáman csapdosná csupasz
vállaimat, zöldből lilába sóhajló, pislogásunkból szőtt-szárnyai
levegősejteken átbukva, ölem tavának töklevelei felett
tánc-magyarázva az elmúlás hangtalan balladáit. Nem hiszek
az érintés varázserejében. Van mégis? Mint olyan. Mint
pattogós katonaritmusba bágyadt gyiloktalpak. A halálba
lerángató ösztönruha állatok, az identitás hazugságainak
nevetséges vákumgömbjeiből az önzés gyermekisége, minden
mérgezőt egymásra tátogva, csak a fuldoklás megmaradt
görcsét hagyva a kicsiknek, hangtalan dideregve nyári
képeim előtt, ajkaid közt forró légként kukackodó préselet
folyam íztelen napmaradékaként. Az üvegajtó távolsága és
mint én, a köztes levegő ugyanaz mint Ez itt, csak ritkább
a pöttyözete belül, visszaömlik belém derűje, mint örök
maradék megleszünk, az élettől függetlenül is,
míg ez az egész, Teremtésnek hazudott Semmi köröttünk marad.

rácsodálkozni a szemedre ámulva sodró
feszengések nélkül alvadni néhány percig
a meséből ittragadt gyöngyházcsípőd árnyékában
ahol a hűvös magának játéka és örömkert,
a földre rajzolunk kisruhában,
szülünk és halunk időtölcsérekben,
elhervadt gyerekkorunk ruganyos szivacsként
szívja fel könnyeinket és a halálszél zománcán
tükröződő fél-arcom a te arcod felének mosolya,
csak elsimulok itt a lábfejem padlóra feszült,
gyökeremként átnő a földszintre a beton letépi
bőrömet a combjaimról és odalent a mennyezetből
kilógva véres masszaként hagyom, hogy a járókelők
rámköpjenek, csak legutolsónak lenni, mikor minden
végül belépuhul a sorsba, és még akkor is itt lennél
te drága, csodakezű kedves-másom, csendbarátom
a zöld tavak pici tündére, hol nyúlhatnék át hozzád
így utoljára ebből a túlnőtt bajvilágból,
ahol epizódról-epizódra csak a kopoltyúzásra
emlékeztető tátogás maradt: mint fuldoklónak lenni,
belédsimult rózsaság, szúrásokkal együtt
a szétfolyt másjelenképek és a körmönfolt igazságtalanságok
apró gondjaiból mint nőtt fölénk a sokaság,
hogy képzelegjek és önkínzásból rombolásba
átfolyatott valóságnak higgyem az egyszerű életet.

Az lehúzott redőny rézsűit bámulni,
naponta, ugyanúgy. Szorítva. Ereszkedésnek
hívom azt a folyamot melyben a középső
világból - itt, ebben a kényeskedő,
túlzásoktól mentes anyagsűrűsödésben,
ahol árnyékot bár tudunk vetni,
de félünk a tűlnőtt homály fojtogatásától,
a dolgok elmúlása utáni vágyainkon
csimpaszkodva csókvágytól húnyt szemünk
mögött ezernyi történetből formázott
bennünket a véletlenek jóságos csendje.
És amikor az akaratunk kénye igaznak
gondolja magán a terhet és áldást osztana,
eltartjuk magunk szemérmét, mintha bármi
jobbá tehetne bármit: mintha lenne
valami apró, megfoghatatlan csúszda,
ahol gyerekként mögöttem ülve: te sapkában
én rosszalkodva: alul egymásra kacagva,
zengetve belsőnket a tágra hagyott
képzeletünk ájtatoskodó képmutatásaival,
szerelemvágyunk mint erőszakos sodrás
az alig észlelhető látomásokat egybemossa
a lét valóságának képzelt észleléseit az
aranyfóliával bevont, dohos-szagú
templomi gyertyáktól kormozott háttéreinkkel.
Ez még csak félig-őrület, megérinteném a szád
elfoszlott körét, aligpuhán reszketeg ujjaim
csak szőnék magamba a halk éneket, az ébredés
utáni perc közönséges, állatias szerelemvágyát.
De nem akarnék ábrándozni, nem való tudni,
hogy a régmúltból vagyunk itt, vagy együtt
képzelgünk a szokatlan borsókázó töredékek
légzést fojtogató maradékai között
egy félkész történet
tántorog legbelül, sérelmekből szövi
saját remény-történetét
vérünk sóját nyalja és kihúnyó szemfényeinkből
élvez magának kéj-ötpercet.
a törtetés elvágyódás tánca körénk csavarodva
méreggé forralt perceken kullancshassal
pöffeszkedő
nehezen észrevehető hegyvonulatok,
bújócskázni vágyó felnőttek kézkeresése.

És velem vagy, tekintetednek őrzőjeként
számolatlan belső partok angyalszobra
benned lakó kislányod
csendes játékát képzelegve,
szerény, modoros neszeid körül ölelkezve,
néha elrejtőzöl, ha a közelben vagyok
magad mellé húzol a fotel mögé,
együtt féljük azt, ami odakint mászik,
ha eltűnt
mezőre rohanva
a szemed színébe tekerőzni,
a járókelő-felhőknek dalolva
a tájak végébe tekeredeni,
kies zárványokba,
ahol minden aprócska térszeletben
csodák nőhetnek, a kapcsolódott ujjvégek
és a közös marakodás váltakozó huppanásai
csupán a körtáncunk epizódjai.
Végül csak összegömbölyödve álmodnánk
egymásnak a szépet, de
az érintések mégsem maradnak meg rajtunk.

A repülők zúgását hallgatom,
az odakint reszelős hangjai át
és áténeklik a szomorúságomat,
elgondolnék felőled bármit,
a puhaságodat, vagy az emberséget,
a közös lépteinket kísérő konok
távolságot, ami mindent szétmarni
akaró túlzás. A nyakadba harapnék,
de szinte mindig a levegőbe
marok, újra és újra  megteszem
és a lehúnyás mögött az ábrándok
alagútjaiban megtanultam elérni
és megérinteni a semmi mögötti
Nemlétezőt, hogy egy pillanattal később
az eszmélet után, újra csak az ábránd
és a messziségbe ragadt magányosság legyen velem,
a világ forró reszketése lassan kihűlve
azonossá váljon azzal az álommal,
amit valóságnal hívunk.

Beledögleni a rombusz alakú tévképzetekbe,
méghogy nincsenek ördögök! Azt gondoltam,
hogy végsősoron minden melankólia jól megtűri
az életet magában, rángatózás a levegőben
és a kezek reszketése, vagy az átizzadt
hálóinged: én bűneim; megtört integetésed
egy távolodó árnyékkockából. Elhagysz.
Selymes bőr nőtt az egyedülvalóságunk sebeire,
azt álmodtam, hogy begyógyulnak holnapra,
de csak gennyet nedvezve szorítnak, érzéseket
utánozva, elbújócskázva daruláb vékony ujjaikkal
zörgetnek bordáimon, szenvedésem alávalósága
gonosz sötét-motyogás, maradék ártatlanságomból
és légbuborékaimból kisavazva életem, kivájná
belőlem zöldjeid szerelmét. A mindennapi képmutatások
ujjai közé halkulok, végső dolgokra váró féltudat
dudorászsása szorosan tartja állkapcsaimat, nincs
az önsajnálat mögött semmi. Neked édesem: szabadságot
suttogok utolsó könnyeim mögül, drága a bánatod
szürke hálóinged édes illat-emlékében ringat örökre,
túl sokat érezni, mint valami kismadár: maga a halál.