Hagyom elúszni a történeteket amik csak a fejemben léteznek, sokkal érdekesebb átélni mindenfélét, a valóság érdekesebb, nem mintha lenne bármiféle különösebb értelme a dolgok megélésének, de az életnek sincs semmi különösebb értelme, vannak akik gyereket csinálnak, mert azt hiszik, hogy az valamiféle értelmet ad az életüknek, mások legyintenek erre, és azt mondják, hogy a világ úgyis annyira szar hely, hogy ide nem érdemes szülni, nekem nincs még kialakult véleményem, egyelőre csak figyelek.

Péntek éjjel berúgtam valami klubban, utána valakikkel táncoltam, valószinüleg valahol el is estem, mert kék folt van a térdemen másnap - valami dereng arról, hogy valakivel tánc közben elestünk, majd ismeretlenekkel beszálltam egy taxiba, azután valahol kiszálltam és pénzt akartam kivenni egy ATM-ből, közben meg kiraboltak fiatal arab faszfejek, ekkor jöttem rá, hogy a Curry Mile-ban vagyok, jól kinevettem őket, meg is voltak lepődve, hogy leszarom őket is meg a kártyámat is, de a pénztárcámat nem adtam, csak a kártyát, ezek után elgyalogoltam egy buszmegállóhoz és felhivtam V.-t, aki eljött értem autóval, várakozás közben nagyon kellett pisilnem és levizeltem valami iroda kirakatát. Fuck yeah. Amikor hazaértem fel kellett hivnom a bankomat hajnali ötkor, letiltottam a bankkártyámat, de akkorra már kétszáz fontot levettek róla. Eléggé uncsi volt, most pénteken többet kell tennem az őrület megközelitése érdekében.

Nicolaus Copernicus születésnapját ünnepeltem vasárnap, 1473 február 19.én született, és Giordano Bruno-val együtt ők voltak gyerekkoromban a példaképeim, szerintem jobban jártam volna ha Vizipók, vagy Pom-pom a példaképeim, vagy nem.

Nehéz hetem lesz, szerdán el akartam menni egy sörkóstolóra a Tib streetre, de semmi nem lesz belőle, mert sok munkám lesz, péntekre meg beraktak valami céges bulit estére, igy valószinüleg, már ott elkezdek inni, de ott mindig csak ócska söröket szolgálnak fel - valami zagyvalék, kisüveges lágerük szokot lenni, de az utolsó alkalommal csináltak koktélokat is, és mindez ingyen, a cég fizeti - ami annyira nem tetszik, mert rühellem az ingyenlevest.
40 éves leszek áprilisban, lehet, hogy életemben először csinálok születésnapi partit és meghivok legalább két embert, mások hirtelen nem jutnak eszembe akiket beengednék a házamba, illetve mások nem ugranak be akik kíváncsiak lennének a pofámra, de addig még lehet, hogy eszembe jut valaki.

Harcolok a biztos pontok ellen, az élet szeretete mellett foglalok állást, hiszen semmi és senki nincs ami miatt érdemes lenne meghalni, de mégis minden pillanatban fent akarom tartani az instabilitást, mert így emlékezni tudok az elmúlásra, hogy semmi nem örök, sem nem az enyém, semmi nem stabil, minden ingoványos, bármikor bármi elveszhet, eltűnhet velem együtt a semmiben.

Ha valami elé odaírom, hogy "képzeletbeli" az olyan mintha lekerekíteném és a széleit elmosnám, ez akkor jutott eszembe, amikor a "biztonság" szó értelmén gondolkodtam és eközben a "biztonságot" valamiért felcseréltem a "képzeletbeli biztonság"-ra magamban. Talán mert nem hiszem, hogy a biztonság állapota hosszabb távon fenntartható, elég ha ezt a gondolatot megvizsgálom, mire eddig a pontig eljutottam, legalább kétszer zökkentem ki és váltam önmagam gondolatainak a kizökkentőjévé. Ha a képzeletbeliséggel tisztában vagyok, akkor egyszerűbb feloldani a problémát, és a létrejött új fogalom-rendszert (illetve annak összetevőit) egy olyan változónak tekinteni, amelyik bármikor új értéket vehet fel, ha valahol a rendszeren belül változás történik.

Pauline Oliveros zenéit hallgatom, néhány napja fedeztem fel újra. A Spotify-n szinte az összes műve megvan, ráadásul nagyon jó minőségben (például ez: Thirteen Changes: No. 13, Directionless Motion - Unquiet Stilness - A Moment Alone With Millions of People - Calming the Waters - The Aura of a Black Bird by Pauline Oliveros, Silvia Tarozzi, Massimo Simon).

Hélio Holanda Melo (1926-2001) brazil művész munkái

Hélio Holanda Melo grafikája

Visszakerestem magam az eddigi összes változatom között és meg is találtam magamból néhány régebbi változatot, az egyik ostobán vigyorgott, voltak többen is olyanok amelyek komoly arccal bólogattak, egymással szemben ültek és egymásnak helyeseltek. Volt egy olyan, amelyik szerelmes lett újra és újra ugyanabba a lányba, az egyikem ott ült egy állásinterjún, egy olyat is láttam, amelyik kifelé bámult a redőnyök résein, a legijesztőbb az volt amelyik engem nézett.

A szokásaim nem maradnak következmények nélkül, a többi csak sejthető, pontosan senki nem tudja, hiszen éppen ez a homályos, lehetőség-szappanbuborék játék az amiről azt gondoltam, hogy az élet sokszínűsége, pedig - és itt most valami hangutánzó kellene a hümmögésre, nincs benne semmi különös, vagy meglepő, hiszen túl rövid és mindenki másban is ugyanez ismétlődik.
Van  egyetlen vékonyka rés ezen a rezgő, kocsonya-szerű anyagon - amit ha életútnak, sorsnak, én-történetemnek nevezek, akkor se kerülök közelebb a valódi jelentéséhez, és ezen a résen át tudom magam préselni másféle masszákon belül elterülő világokba. Olyan mintha az univerzumok között lennének átjárók, átcsúszhatnék közöttük és rácsodálkozhatnák a másokban lévő, teljesen más törvényekre, és nem érne közben semmi baj, szemlélődhetnék és a legabszurdabbnak tűnő rendszeren belül sem pusztulnék el. Megfigyelném a dolgokat, gyönyörködnék bennük, majd mindenféle okulás nélkül visszacsúsznék a saját terembe és időmbe, hogy pontosan számbavegyem és lajstromozzam amit tapasztaltam és eközben nem lenne végső tanulság, csak a képek maradnának és a leírás.

Gyerekkoromban sokat bohóckodtam, emlékszem egy Bachmann nevű családra, a legjobb barátom családja volt. Z -volt a barátom neve, ketten voltak testvérek és ő volt az idősebb. Az ő házuk a mögöttünk lévő soron volt, de nem voltunk kertszomszédok, mivel egy házzal arrébb laktak, viszont könnyedén át tudtunk egymás udvarába menni, mivel csak egyetlen közbeeső kert választott el bennünket.
Sokat horgásztunk együtt és verebekre is vadásztunk, de főleg horgásztunk. A verebek légpuskával való lövöldözése miatt még ma is bűntudatom van, ha létezne pokol, akkor biztosan lenne benne egy olyan rész a számomra, ahol verebek lövöldöznének rám szélpuskából.
Z.-vel 1989-ben szinte egyszerre kaptuk az első Didaktik M nevű számítógépünket, ami egy ZX Spectrum típusú, nyolc bites gép volt. Cserélgettük a játékokat, ezek audió kazettákra voltak rögzítve. A kezettát kellett bejátszani magnetofonon keresztül a számítógépbe, úgy, hogy egy speciális kábellel voltak összekötve. A betöltés közben iszonyú csicsergés hallatszott a hangszórókból, majd néhány perc után lassan kirajzolódott a képernyőre a játék intró képe, miközben a csicsergés más fokozatba kapcsolt, néha egészen pszichedelikus hangkavalkádott produkált, átment öblös, mély tartományokba, vagy épp elkezdett visongatni, egyszer csak elhallgatott és megjelent a képernyőn a játék nyitóképe, általában valami prüntyögéssel együtt.
Visszatérve a bohóckodásra. A barátomék háza előtt, az utca és a kerítés között volt egy füves terület, nem nagyon széles, úgy 5-6 méter. Itt szoktunk kidobózni és esténként néha kiültek a szülők is és az előadásomon nevettek. Nem emlékszem, hogy pontosan mit műveltem, semmi nem ugrik be az egészből, csak a siker élménye maradt meg bennem, hogy valami olyasmit produkáltam, ami másoknak jókedvet okozott néhány percig és a nevető arcuk a mai napig előttem van, ahogy a siker által okozott örömöt is képes vagyok 30 évnyi távolságból újra érezni. Valószínűleg amiatt, mert ezen kívül szinte semmi hasonlóan intenzív sikerélményt nem tudok magamban felidézni - persze sokféle sikert elértem, egyáltalán nem arról van szó, hogy sanyarúbb sorsot kreálnék magamnak a valóságosnál, de ebben volt valami ős-szerű, valami meghatározó, ami a siker prototípusává vált bennem, mindent ehhez mérek még akkor is ha nem tudok róla.

Egészen megváltozott a művészettel kapcsolatos magatartásom, elkezdtem rajzolgatni és úgy tűnik, hogy nem lankad az érdeklődésem, hanem erősödik. Múlt héten pénteken is rajzoltam és tegnap is és ma is fogok. Próbálom visszaszerezni azt a kevés bátorságot ami néha engedi áttörni azokat a gátakat, amelyek megakadályozzák azoknak az igazság-pillanatoknak a felszabadulását, amitől egy-egy vonal, forma vagy szöveg művészetként értelmezhető dologgá tud változni. Talán.

Reggel, csak reggel, persze, persze, jó, lenne, minden, szó, után, vesszőt, tenni. Megnyugtatóan atomi, megszűri az elő-gondolatot is.

A viccnek szánt dolgok.

Tegnap megkóstoltam a Wicked Weed sörfőzde "Oblivion" nevű savanyú sörét, nem csalódtam benne, nagyon finom volt és a célomat is elértem vele, kicsit berúgtam tőle (10.5%). Az ára finoman szólva: borsos. Egy üveg 27 font. Azért ilyen drága, mert az USA-ból (Észak-Karolinából) hozzák be Nagy-Britanniába és csak néhány üveggel tudnak belőle beszerezni. Heti egyszer megengedhetem magamnak, hogy vegyek egy ilyen különleges sört.

Nem szeretnék a sörökről túl gyakran írni, mert utálom a divathullámokat és a sörről való irogatás az utóbbi években elérte azt a mennyiséget és minőségi csapongást, amit a számomra már divatnak számít.
A "kézműves"-nek nevezett sör körüli hókuszpókusz egészen megijeszt. Értem a nagyipari sörfőzés térhódítása által okozott egyen-sör világ utáni felszabadulás örömét, csak nem akarok ennél a frusztráló gondolatsornál leragadni. Úgy gondolom, hogy bár nagyon örömteli a kicsi sörfőzdék népszerűségének növekedése, végső soron mégsincs túl sok különleges abban, hogy a sört többé-kevésbé független és kreatív emberek főzik és ezernyi íz-variációban, színben és sokféle alkholtartalommal - ez a sör-világ legtermészetesebb dolga, évszázadok óta így van ez  (ami persze nem predesztinál semmire, csak jelez egyfajta kultúrát, ami nem homogén, és ez benne a jó).
Én kizárólag azért iszok mindenféle fajtájú sört, mert szeretem a különleges ízeket - ínyenc vagyok és emellett (sok milliónyi embertársamhoz hasonlóan) szeretem az alkoholt mint kábítószert, el akarok tompulni tőle, be akarok rúgni, el akarom veszíteni az öntudatomat, alá akarok merülni a semmiben, céltalannak akarom érezni a létem, el akarom felejteni a hétköznapokat ("be akarok baszni") és ezt a célomat nagyon kellemesen, lassan, először tudatosan, majd egyre öntudatlanabbul tudom elérni mindenféle, különleges ízű "sörnek" nevezett alkholtartalmú itallal.

Pauline Oliveros "Four Meditations for Orchestra" című művét hallgattam, jó mert nem kell értelmezni, csak hallgatni, ütközőközönség. Nyugvó pontok egymásutánisága, néha képzavar: felbukkan egy sikoly, "tiki-tiki-tiki"-zés két csilingelő tánclépés közt. A kötődésem kötődésének kötődése. Sajnos a legnagyobb videómegosztó oldalon nincs fent, a Spotify-n viszont igen és nagyon jó minőségben.

Nekimegyek a péntek nevű falnak, hogy belecuppanjak és estére valahogy átjussak a kocsonyás masszán, amiben csak kapálódzani lehet.

"Este rajzolás" - gondoltam.  Van néhány terv a fejemben, vagy inkább csak olyan koncepció amelyeket jó lenne kivetíteni papírra, csak az első lépés nehéz, mert inkább bambulok magam elé, vagy csak úgy elvagyok, de nem érzek késztetést arra, hogy létrehozzak valamit. Továbbra is a golyóstoll a kedvenc rajzeszközöm, korlátlan lehetőségeket látok benne, érdekel a golyóstoll által létrehozott vonalak milyensége, mert sokmindent elárul arról aki a tollat fogta mozgés közben. A vonalak mélysége, szélessége, elvékonyodó, vagy éppen erősödő színe - és még sorolhatnám, nagyon érdekes, és bármennyi ideig elvagyok ebben a világban. Elég hozzá néhány papír, egy asztal, vagy rajdeszka, egy fotel és tollak. A színesceruzákkal hasonló a helyzet, de az egy teljesen másik világ, nem könnyű az egyikből a másikba átjutni.

Elfogytam magam körül.

Ahhoz képest, hogy milyen későn feküdtem le - mármint a szokásos időponthoz képest, egészen korán ébredtem, csináltam egy zöld teát. Ezen a héten elkezdtem újra zöld teát inni, évek óta nem ittam már. Mikor Budapesten éltem, akkor napi szinten fogyasztottam, talán egy kicsit tea-őrült is voltam, figyeltem a megfelelő hőfokot, megvettem a legdrágább japán és kínai zöld teákat, azután egyszercsak leszoktam róla és 2010-ben, miután Nagy-Britanniába költöztem, teljesen abbahagytam a teázást. De azért belül mindig kicsit viszolyogtam az átlagos angolok teázási szokásaitól, a legolcsóbb zacskós fekete teákat isszák és mást nem is nagyon ismernek.  Volt olyan aki az én gyógyteáimat pisinek nevezte. A korlátoltság mindenütt egyforma, teljesen nemzetközi. A tejes tea viszont jó, de azt én már Közép-Európában is szoktam inni, nekem nem volt újdonság itt, ritkán szoktam fogyasztani, például ha angol ismerősöknél vagyok, vagy például egy állásinterjún.
Ma megyek a Beermoth-ba a bár szülinapjára, burmai kaja lesz és sokféle sörcsoda. Előtte lehet, hogy elmegyünk vacsizni, meglátom még. Azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy csinálok egy alapitványt és fiatal magyarországi újságírókat támogatok belőle, majd még átgondolom. De valószínűleg semmi nem lesz belőle, mert túl-szelektiv és nacionalista lenne egy ilyen dolog az én ízlésemnek.

Ma nem mentem el piálni és rajzoltam egy kicsit. Már hónapok óta nem húztam egyetlen vonalat sem és bevallom: nehezemre esett most is. Ez egy portré egy kedves ismerősömről.

És most iszok még két sört, mert ennyi maradt.

Este már hét előtt elaludtam, inkább ájulásnak nevezném, beleestem egy mély üregbe.
Éjjel egykor arra ébredtem, hogy J. azt írta a Facebookon "Holnap péntek :)" amivel nyilván arra célzott, hogy szokás szerint kocsmázni fogok.
Először Vajda Júlia képeit nézegettem, van egy könyvem róla, majd a Widmanstätten mintázatokon töprengtem, amelyek fémtartalmú meteoritokon látszódnak, teljesen céltalanul.
Két napja tavasz van. Ezt onnan tudom, hogy szerda hajnalban hallottam először, hogy énekelnek odakint a madarak.