hazafelé menet, keresztülsétltam egy kopott

zebrán, csak ennyire emlékszem

a lábaim alatt rezgő szürke membránból,

próbálok visszagondolni sétánk kezdetére, 

a taxitól a Mojo bárig vezető útra. A Deansgate elejére.

A részegek 

szétrebbennek előttem

mint sűrű rajban úszkáló halacskák,

pedig ez itt csak egy sétáló árnyék, saját

néma medrében lassan mozgó idegen bánat,

nincs mitől félniük.

hosszú, fehér combok

az esőcseppek vonalkái mögül; mint ijesztő 

bábok tartozékai, mozognak

egy helyben tipegnek, vagy épp o alakra nyitott szájjal

az ég felé fordulva: talán ásítnak, vagy kacagnak?
az emberek Mcr-ben

még ilyenkor is csendesen, türelmesen sorakoznak,

a bárok bejáratai előtt, hogy odabent; csak még;

csak újra, csak talán
valami - akármi, elterelés, takarás, könnyítés.

egy kaland,
pontosan kit és mit keresünk itt?

Az éjjeli üzletben,

egy kötött pulóveres, zöld nadrágos, fekete lány

épp azt a sört nézegeti amit én, nem emlékszem

mit akartam pontosan, vontatott, szaggatott

a működésem - végül csak egy szendvicset vettünk,

aminek az egyik felét a kukába dobta,

mire kellene emlékeznem? elég ha

ezekre a színekre, formákra és pulóverekre

emlékszem: könnyű a felejtés.

lila, lila, bordó: a lámpáktól megveszett,

a részegen fetrengő: a magába befelé okádó,

szenvedélytelen és üres megszerzési vágy

váltakozó kéjpumpája, apró rezzenésekkel

múlik bele az egyre terjeszkedő, belső tompaságomba.

az Arndale kijárata előtt üresek a bódék,

ritkán ilyen csendes itt minden, csak egy rasztás hajléktalan

üti két tenyérrel a dobot, közben csukott

szemmel vigyorog, arrébb egy

elektromos gitáron játszó ember

közönség nélkül tátog és beszél, nem emlékszem

mit, pedig nem voltam részeg,

nincs hideg, csak eső, a 143-as busz

végül megvár, hogy némán, hazáig, zötyögve

elfeledjem ezeket is, ahogyan kell.

az Oxford Roadon a  megszokot látvány: diákok, hajléktalanok::ez
az egész, igy együtt: a kép

a busz ülésébe présel, az ablak alatt sétáló emberfoltok

a szemeimnek valószerűtlen film-folyamként kínálják a valóság
egyféle tömör látványát, amit csak bámulnom kell: mutat mindent,
így ártalmatlan bambasággal, csak nézem amíg még kínálja magát.
A sötétbarna rágógumi-tavacskák öblei közt ücsörgő hajléktalan kutyája, épp
oly türelmesen követi a gyalogosok lábait, mint ő maga, én pedig
próbálok minél gyorsabban haladni, mint mindenki; nem
akarok már észrevenni semmi fontosat : semmi meghatót: vagy álmosat.
saját fantáziavilágokat hoztam létre, mindegyikben más a szerepem,
ha egyáltalán én vagyok még az ott az ablak tükröződésében - nem tudom,
ahogy haladok a Curry Mile felé, a sokféle arctól már rég nem
szédülök, megnyugtató, hogy minden máz ugyanazt a
húsdarabot vonja be, nem zavar a kosz: ahogy East Didsbury
finom pázsitja sem; bár alkalmanként elfelejtek levegőt venni,
vagy épp a galambokhoz beszélnék, de azok csak burrogva követik
a saját biológiai programjukat, nem értik mi van velem.

hajnali fél háromkor rozét iszogatni, ez olyan blogos nyafogás, hogy "jaj" szokatlan - és egyéb teljesen felesleges sejtés-körök, pedig, gondolom sokan csinálják ugyanezt.
három napos hétvége van, emiatt nem csak péntek este volt az egész város tele beállt emberekkel, de ma is, mindenütt sikoltozás meg üvöltözés és még hol van a reggel hét óra...?
nem szeretnék semmit megváltoztatni. sem fiatalabb lenni, sem másmilyenebb. minden jó úgy és ott ahol van. ezt csak úgy, megerősítésnek, hogy nincs mitől tartani, a csendesség és a "lenniség" - hogy félrebeszéljek, ott és úgy hagy léteznem, ahol és amikor elfogadom azt, ami az érzékeim szerint: megtörténik. Ha jó, jó, ha borzalmas borzalmas - a dolgok egy bizonyos szint után nem változtathatók meg. Előtte igen. Azután már egylényegűvé válnak velünk és egy lesz a tulajdonságaink közül - kicsiben és nagyban is ugyanígy történik. Az újat félik, majd próbálnak szabadulni tőle, majd lassan elfogadják és néhány száz év múlva már harcolnának és gyilkolnának érte.
ma rajzdeszkákat nézegettem, van egy amerikia webshop, "overstock" a neve, ahol olcsón egészen jókat lehetne rendelni, majd meglátom.
mert végül is: minek kellene nekem rajzdeszka? a művészet kinőtt ruháját a derekad köré, hogy majd gondoljak mélyeket, vagy valami teljesen nem oda-illőt, tátogjak, vagy elmodnjam ugyanaz ötvenedszer is? az érzés, a gondolat: csak egy bizonyos ideig tűnik erőteljesnek és a legerősebb emóció is nevetséges időpocsékolássá silányul az őszinteség hatásásra. Nem kérdezem. Átélem.
Láttam egy rókát a melelttünk lévő társasház bejáraához vezető járdán, jó kövér volt, majd jött egy ember és elhúzott, én eközben a rozémmal voltam elfoglalva.
Az alvás jó, de nem mindig jön össze...most megyek és megpróbálom előidézni-----

veszek lakást, Mancheseter északi részén, tegnap voltam megnézni, teljesen új, még be sincs fejezve, még soha nem volt saját lakásom, mindig albérletekeben laktam, még a gondolata is fura, hogy saját lakásom legyen. A legjobban annak örülök, hogy végre lehet könyvespolcom és nem kell visszafognom magamat a könyvek beszerzése terén - mert, ugye albérletekből albérletekbe eléggé fárasztó átcipelni a holmikat, ezért jobb ha csak a legszükségesebb dolgokat szerezzük be, a könyvek pedig nehezek, sok helyet foglalnak és nem szeretik a sok mozgatást - ez így fura, de mégis..itt hagyom.
az előző hétvégén terveztem magamnak két darab pólót (mármint a grafikát amit rányomnak), el is küldtem egy online pólókészítő cégnek őket, elvileg holnap kellene megkapnom, remélem jobbak lesznek mint az előzőek, mert az előzőeknél a színekkel nem voltam megelégedve
egyre jobban szeretem Manchestert, most szeptember végén lesz ötödik éve, hogy ideköltöztem, még 7-8 hónap és már többet fogok itt élni mint amennyit Budapesten éltem mielőtt idejöttem volna.
esetlegesnek tűnik minden, és kicsit félelmetesnek is. például a hitel. amit fel kell majd vennem, még soha nem volt hitelem sem, úgy tűnik ez együtt jár a saját lakással, lehet, hogy ettől felnőtt leszek majd? számomra mindig azok a felnőttek akik tudnak autót vezetni (én nem tudok), lehet, hogy ez is hasonló? vagy csak a kényelmi-elhülyülés első stádiuma? beragasztom magam egy helyre és úgy érzem majd, hogy az az enyém, hogy tartozok valahova? I should not ask this type of questions as those are irrelevant. Why? It is just frightening. Elmászok aludni, mert korán kelek és már így is két órával később fogok lefeküdni a szokásosnál, reggel nem lesz valami kellemes felébredni...

Kaliforniában már egy ideje az történik lokálisan, ami egyre gyakrabban megtörténhet majd a jövőben, először csak a mediterrán országokban, majd máshol is. Az édesvíz-készletek egyre fogynak, Kaliforniában most épp a mandulatermesztő farmekrokat hibáztatják, miközben a lakosság szinte semmit nem volt hajlandó tenni annak érdekében, hogy mindenkinek elegendő víz jusson. Óriási házak, úszómedencékkel, zöld pázsittal és a húsevés... Persze a mandulatermesztők ettől függetlenül még óriási mennyiségű vizet fogyasztanak, hiszen itt termesztik a bolygónk telejes mandulatermésének 80%-át, ami több vizet fogyaszt mint amennyit teljes Los Angeles... A mandulatermesztők bűnbakokok lettek, a szokásos történet zajlik: valakire rá kell kenni a dolgokat. Tudni kell, hogy az USA-ban Kalifornia adja a teljes zöldség és gyümölcstermesztés közel felét és ugye minden növénynek víz kell – nem csak a mandulának. Érdekes figyelni a víz miatt kialakult, egyre erősösdő harcot. A lényegről persze senki nem beszél...a globális felmelegedés valódi okairól, a mérhetetlenül sok autóról, a húsiparról, a lakosság fogyasztási szokásairól és egyebekről. Minden megy tovább, egyenesen fejjel a falnak, a bolondok hajója a szokásos módon viselkedik. Semmi különös.

most nyáron még utoljára, magyarországi nyaralást szerveztem. június végén elugrok két napra Sporonba, majd ezután Keszthelyre, ez utóbbit kicsit "kötelességből" csinálom – családdal kapcsolatosan. A soporni nyaralást – bevallom: kicsit jobban várom (és nem csupán önzésből, hanem mert, egészen egyszerűen, szerintem minden ember csak egyedül tud igazán pihenni, önmaga elméjét rendezgetve. Nem véletlen, hogy a magány fontos volt mindig a történelem során; fontos és félelmetes is egyben (a tükrünk...amitől félünk, magunkban ott bent - ilyesmi).) , szóval - ott egyedül leszek, magamnak szerveztem, magamban magammal, sétálok, reggel kávézó, kisétálok a V fesztiválra, megnézek valami koncertet és utána visszabattyogok a hotelba, nem kell senkivel semmit, magány a tömegben. Nincs ismerős, nincs jópofi, nincs megbeszélés, nincs semmi csak én és a gondolataim.

Már hónapok óta nem írtam ebbe a blogba semmit, mert nem volt mit mondanom saját magamnak (sem) - ilyen egyszerű. Csak dolgoztam, ahogy kell. Egy hónapja voltam két napra Prágában – ezt majdnem el is felejtettem...

Jelenleg épp "Házat akarok venni, itt Manchesterben." - ezt már egy ideje gondolgatom, újra és újra, egyre gyakrabban, nálam ez a fajta “gondolgatomkodás” szokott a terv megvalósulásának az első szakasza lenni, évekig is eltarthat. Ki tudja? Különösebb akadálya eddig sem volt, már rég vehettem volna, csak eddig még a saját ingatlan gondolatától is rosszul voltam. Az albérlet ugyanis - valami módon, mondhatni “fiatalon tartott”, nem engedett ugyanis elkényelmesedni, eltunyulni – amit a “stabilitás illúziója” egy saját ingatlan formájában, talán egy kicsit jobban megtehet.... Ki tudja..még akár fel is adhatom az eddigi kóborló életmódomat, hogy legyen valami tulajdonom, legalább egyszer az életben ezt is ki kellene próbálni, csak nem annyira borzalmas (nevetés) – na persze, ettől semmi nem lesz “stabilabb”, mert az életben semmi nem “stabil”...csak lenne egy hely, ahová majd végre merek saját bútort venni – (még soha nem volt saját bútorom...) mert nagyobb a valószínűsége, hogy nem lépek le onnan 1-2 év múlva. Ez színtiszta önbecsapás...de milyen kellemes! Muszájból, vagy más miatt: ahogyan kell, ahogyan mások is teszik – akár beismerik, akár nem.