Érdekes, hogy a közlési kényszer is mulandó. A dolgok megváltoztatására irányuló legtöbb kísérlet kudarc, nem adom fel, hiszen nem alakulok át, csak azt adom fel, hogy másokon változtassak. Gyerekkor, gyerekkor...

van még egy szabad (fél)órácskám addig, amíg elindulok hazafelé, Middletonon keresztül, ez az a városrész, ahol nagyon gyakran késnek a buszok, szinte önkényesen járnak, sokszor fél órát ácsorgok a buszmegállóban, van, hogy kimarad két járat, azután jön egyszerre három, persze ez is kényelmes...amikor morgok emiatt, mindig eszembe jutnak azok a települések, ahol naponta csak 1-2 busz jár, vagy annyi sem, én meg itt sírok 15 percen, vagy fél órán. Ma küldtem egy emailt egy fejvadásznak, de nem írt még vissza, hozzá vagyok szokva, hogy ők keresnek engem, ez egy londoni fejvadász, érdekes ajánlatai szoktak lenni - hátha... hullámok. fel-le. a hangulat ingadozások úgy sikonganak, mint amikor az üvegen húzkálják a fémet, nem pontos, képzavaros, de csak ez jutott az eszembe. AXMD. nulla. emlékszem, régebben nehezen boldogultam a valósággal, mindig valami valóság-alattit, vagy fölöttit kerestem, különös formákat, mesterséges valóságokat, kívül, valahol nagyon kívül. megváltoztam. egyre jobban foglalkoztat a valóság, ami körbevesz, hogy mit miért, ami ott van, igazi, élő és halott dolgok. ez a legabszurdabb dolog, minden hallucináción túltesz. say again, sorry. say again, sorry. say again, sorry. az üresség el-el maradozik, egyre ritkul a jelenlétük, azelőtt esténként vettem egy üveg bort és megittam, jó volt részegen, elmaradt ez is, a vágy még néha előjön, jó lenne pusztítani önmagam, talán majd később, talán soha többé. a felnőtté válás nem nagyon fenyeget, nem vágyom családra, nem vágyok pénzre, ingatlanra, talán szerelemre? talán. hazugságok, mint a tollak, egymást fedik a bőrünk felett, hogy összezárjanak, szigeteljenek és megvédjenek.

Sose fogom megérteni, hogy miért hiszi azt a maga anyanyelvéről olyan sok ember, hogy az a "világ legnehezebb nyelve"... grr..falra tudnék mászni ettől! Az ilyen rangsor már önmagában mulatságos....persze mindenki higgyen amit akar, ez is megfér a sok legenda, hiedelem és egyéb ostobaság között!

kezdemenyezett szarsag, mallott kanna máz, a kannán nincs is máz, csak rozsda. majdnem holisztikus a lábujjkörmöm és effélék, csak viccnek szánva, kedd reggel, közben Chris beszél hozzám, azt hiszi fontos levelet gépelek, de nem, de azért mosolygok ám, nem hagyok lehetőséget a kíváncsiskodásra, vagy más effélére, csörögve-zörögve lépett be Iaian műbűr táskáján a pántok úgy csillogtak... Chris már számolja a heteket, 3 hét múlva Srí Lankára megy túrázni. Lehetséges, hogy én is elutazok valamerre, bár legtöbbször nekem elég a kertek alján a liget, kiserdő sokan nem is hinnék, hogy a közvetlen közelükben milyen sok növény és állatfaj él. A hajnali futásaim közben például rendszeresen találkozok rókákkal, bent Didsbury központjában, nyugodtan sétikálnak a főút közepén. Nem nagyon szeretem az távoli utazásokat, mert nagyon környezetszennyezőek és a legtöbb esetben, még a legnagyobb (jó)akaratunk mellett sem tudhatunk meg szinte semmit az ottani valóságról, ahhoz mindenütt ott kellene élni - méghozzá hosszabb ideig. Dolgozom. Lassan fel kellene mondanom, mert egy évnél tovább nem szeretek sehol Ott maradni, itt épp a napokban leszek a 11. hónapomban és már kezd irritálni... Mindig ez történik. Ismerem ezt. Soha nem tudok ragaszkodni egy munkahelyhez, sem városhoz. A rabszolgaság és a börtön szinonímái ezek, ahogy a saját ingatlan sem több egy koporsónál? Valami efféle, de zavaros, és semmiképpen nem általános ez a véleményem, csak bizonyos esetekben így van.

van valahová, ahová el szeretnék érkezni, kérdezgettem ma délután a zoknimtól, nem válaszolt, csak feküdt ott a földön, a matrac mellett. elfelejtem a dolgaim egy részét, azért gondolok a tárgyakra, mintegy megszemélyesítve őket, mert sokszor hozzájuk beszélek, a lakásban járkálva, ha megállok egy-egy előtt - nem számít mi az, szinte biztosan lesz egymásnak mondandónk. ilyen a magány? felhívásokat olvastam, némelyik a közösségi oldalakon terjed, némelyik pedig csak úgy: segíts ennek-annak, gyűjts össze pénzt, add tovább, keressük ezt-vagy azt és így tovább: "csak úgy" - mintha az email, vagy a blog "jól ismert", egy kissé tán idejétmúlt, öregecske közlési formaként, szinte már nevetségesen lassúak és nem hatékonyak lennének? nem kanyarognék. de valahogy mindig nehezen tudtam elhinni, hogy a propaganda hatékony, pedig az, mindegy miféle: hatásos. biztosan rám is hatnak ezek a dolgok, olykor le is tagadom - magam előtt is, hiszen egy kívülálló sokkal könnyebben hazudja azt, hogy független, hogy szabad. vagy olyasmiféle, nah, érted. azután egy idő után már ostobaságnak tűnt az, amit néhány perce még komolyan gondoltam, kínos. ez szinte mindig megismétlődik ha valamit elgondolok, megtervezek és közölni próbálok, szinte azonnal közbelép a gyerekkorban kapott, belső cenzor, apa féktelen ökle, a fityegője, a dühe és a tehetetlensége, és ez a tehetetlenség leginkább a fizikai erőszakban hitt - ilyen a természete, mindig ilyen volt, habár ha jobban belegondolok, a szóbeni megalázásban is jó volt az öreg, jó munkát végzett. Arvo Pärt vajon mitől lett hívő? miért lebegtet hangokat ott, ahol nincs más csak ékként bevert ólomkallantyúk, egészen a legalsó rétegik lekalapálva, talán valamiféle vigaszt próbált meg felvázolni - ez lett belőle, vagy az - nincs ítélet, nincs csalódás, talán enyhe rázkódás, hogy ettől most egy picit megint magányosabb lettem. tegnap vettem egy kaparós sorsjegyet, nyertem tíz fontot. micsoda középszerű dolog, olyan igazán. esendő? felszínes? szánalmas? mind együtt? Ma olvastam egy kis sajtót és közben arra gondoltam, hogy a brit politikusok egy jelentős részére büszke lenne Adolf Hitler, Benito Mussolini, vagy Sztálin. Elkezdődött itt is a legostobább demagógia és a szokásos, hazafiasság köntösébe bújtatott nacionalizmus. A bevándorlók elleni hangulatkeltés, a hisztária keltés. Hogy Sztálin mit keres a sorban? Hmm. Ő volt az egyik leghidegebb vérű nacionalista. Csak így. Ez már majdnem politika, pedig a politika nem izgat, csak az egész mögött rejlő, pszichológia és dramaturgia borzasztott el, ahogyan a tanult és művelt emberek (mint pl. a jelenlegi brit miniszterelnök) olyan magabiztosan és rezzentéstelen arccal hazudnak és engednek ki a szájukon kollektív ítéleteket, emberellenes és aljas rágalmakat, hogy az már szinte röhejes. Néhány éve Jörg Haideren még egész Európa megbotránkozott, ki gondolta volna, hogy alig néhány év múlva a brit miniszterelnök, sok más kelet-európai kollégájával együtt ugyanarra a szintre süllyed, ahol Haider úr még megvetendőnek találtatott. Hagyom. Ennél sokkal érdekesebbek az ablakon szétkenődő esőcseppek és a vasárnap esti zörejek, amik a szomszédoktól szivárognak át, a televízói hangja bugyborékol, a konyhában kattanik valami, egy cipő koppan, egy ugrás dobban. Aztán hétfő lesz. Holnap reggel.

interjú: Synesthesia Genesis P.Orridge

apró gombok, van aki szomorúságot érez, van aki nem --- nyilván, ez talán még ma is lehet igaz, nem mindig, de néha, mármint a "hatás", az előtörténet alapján más és más - kifelé, befelé, minden irányban. jelenleg a művészet, itt nyugaton leginkább érdektelen, eléggé nevetséges témákkal, leggyakrabban önmagunk pszichózisait, neurózisait, perverzióit és a különféle társadalmi banalitásokat használhatjuk mint kiindulási pontokat, néha unalmunkban, néha valamiféle elhivatottságnál fogva, bizakodva az öröklétben, hírnévben és média szereplésben. Jean Toche-nak voltak erről érdekes gondolatai, nem tudok egyetérteni vele, de mindenképpen érdemes elolvasni.

http://umintermediai501.blogspot.co.uk/2011/02/towards-new-humanism-1970-jean-toche.html

Túl sok a forradalmi hevület, túl sok a szemrehányás, az antikapitalista derű és ború ---- vagyis minden ami miatt hányok a XX. századtól, az egyik nagy tanulsága az előző századnak, talán épp az, hogy az ítélet és értékítélet nagyon gyorsan nevetségessé válik és talán már akkor is nevetséges, amikor létrejön, emiatt jobb kerülni. "Mi van helyette?" Miért kellene bármi is helyette? Nem hiszem, hogy a művészet szerepe az örökös moralizálás lenne, sem a kioktatás, sem a politizálás - talán mindez együtt: az igen, előfordulhat, de személyiség függő... valakinek megy anélkül, hogy nevetségessé lenne, valakinek meg nem. Ettől szépek és rondák a dolgok? szociál-politikai-aktivizmus: pszeudo-naturalizmus: ezek nem szóviccek a bullshitgenerátorból, talán létezhetnek és fontosak és ennélfogva ott is vagyok a régi jó "önfeláldozás" témakörénél, hogy előfordulhat, hogy csak ez számít, bármilyen területen.
legjobb hagyni, absztraktan és realistán, filmen, 3D animációban, egy pötty formájában, a populáris kultúra részecskéjeként, keringve a felfelé, vagy lefelé mutató ujjak ítéletei közt - mindig van mit kérdezni és mindig lesz mit elítélni: ameddig a nyersanyagoktól függünk --- és ezzel el is érkeztem a politikához, ami, ugyebár túl durva terület egy viráglelkű művésznek, a vér kecsap, a háború pornográf, a tömeggyilkosság meg sörözés közbeni beszédtéma - egy részeg éjszaka múló rosszulléte?
és most kitalálom mit főzzek.

interjú Boris Lurie-val

"NO!art" and the Aesthetics of Doom: Boris Lurie & Estera Milman One-on-One, full length (1:48:00) from Milman Interarts on Vimeo.

jó kezdés lehet megnézni ezt az interjút az új év első napján, hogy miért azt döntse el mindenki saját maga.