Tegnap éjjel érkeztem haza, rég volt ennyira sima egy repülőút, tiszta égbolt, semmi zötyögés, fent égbolt, alul a civilizáció fényei --- szokás szerint berúgtam a repülőgépen, de most legalább volt jégkockájuk. Ebben a lakásban, amit p. "itthonnak" nevezne - három csomag fogadott, még múlt hét előtt rendeltem ezeket az A.-on, Leo Ornstein összes csellóra írt munkái, a Swans egyik albuma (We rose from your bed with the sun in our head) és még egy CD, amit nem tudtam hová tenni a fejemben, mert nem emlékszem arra, hogy megrendeltem volna, ez a Flying Lotus Los Angeles című munkája...biztosan részeg voltam és tetszett(____???____), jó ötletnek tűnt, van ilyen, bár most belehallgattam és tényleg nem rossz zene. De nem is jó? Valami a kettő között, nembaj, jó lesz poháralátétnek? Majd meglátom, mert van, hogy hónapokig nem hallgatok újra egy zenét, mindenhez érés, érzés és hangulat kell, vagy pedig tudatosság, ez utóbbi a legjobb, de a legnehezebb elérni - nameg, persze: sajnos a tudatosság is hangulat függvénye. Illő lenne átértékelnem néhány dolgot, hogy mi fontos és mi nem - ahogy a regényhősök szokták (haha), nekiindulni a Semminek (ez most itt egy uticél?), megfogni a Valamit (pörgetni, forgatni, amíg nem szelídül meg), hősködni, elbukni, mindegy, csak ne az öregkort várni - napról-napra, naptól-napig, kezemet gyűrögetve a betevő falatok miatt, néma nyugalommal, stresszelve az anyag fontossága felett --- és még csak nem is szemlélődni, nem észrevenni az elmúlást - "bocs: idő hiányában állat vagyok" - mondhatná A. Habár az állatok legalább a megadott kód szerint viselkednek. Ez most jó? Ez lehet az oka annak - ez a vakság; nevezzük a félkegyelműek boldog vakságának, ami együtt járhat a szaporodás túlzott felmagasztalásával, pedig tán csak arról van szó, hogy egyszerűen egy-egy utód nemzésével és megszülésével pótolják önmaguk kongó ürességét, mintha a gyerekvállalás orvosság lenne, ellenszere az ürességnek, szándékosan nem írtam elmúlást, mert az túl magasztos dolog, nem hinném, hogy az elmúlás felett érzett szomorúság túl sok embert "áthatna", ez túl fennkölt a Tescó, Autó, Vakhit és Internet nemzedéknek, ahogy a középkori, ókori, karóbahúzó, felnégyelő, máglyázós félállatoknak, vagy az egyiptomi rabszolgahajcsároknak is az volt, inkább csak annyit vesznek észre, hogy van-e mit zabálni és élvezni, vagy nincs? A szomorú, hogy tévedhetek? Ez szomorú, hogy tévedhetek? Én is egy icipici nyelv, fura hangzású szavait használom, ezen írok, beszélek, illetve: ezen a nyelven tanultam írni, olvasni, talán mert jól használható kódolásra, bújócskázásra, de egyébként mindegy. Érdektelenség. Tegnap délután voltam Budapesten, az a város pályázhatna a világ legszürkébb városa címre, a metrón az emberek maguk elé bámultak, az új mélykeresztény és mélymagyar és felebaráti szeretetéről híres városvezetés kiűzte a hajláktalanokat a város központi helyeiről, így azok felépítették a kis egyéni gettóikat a külvárosi kiserdőkben, a reptér fele menet sok ilyet láttam. Az a hely egy kultúrlisan, morálisan és anyagilag lesüllyedt hely, ami még mindig süllyed, ez abból mérhető le leginkább, ahogy egy kultúrkör a szegényeivel, elesetteivel, különceivel, szubkultúráival bánik, és ebben Az A Hely az abszolút negatív példa lassan 100 éve. Egy félelmetes és lehangoló ország és kultúrkör üüü ahol pökhendi, kivagyi kiskirályok és gátlástalan seggnyalóik uralkodnak, ahol a szélsőjobbos ideológiák keverednek a legbutább baloldali demagógiával, létrehozva valamiféle nemzeti szocializmusra hasonlító, de annál enyhébb, kesze-kusza, "szarszagú" légkörét, ahol dicsőség a csordán kívüliek maglázása - jelenleg, egyelőre még csak szavakkal - bár volt már arra példa, hogy százereket küldtek a halálba, aztán néhány év múlva újra ezreket munkatáborokba. Ennyit erről, vettem avokádót, csinálok belőle krémet.

Elkeztem baszkul tanulni, holnap szerzek nyelvkonyvet is, most Ekecsen vagyok, eszembe jutott valami apro, gömbszerű dolog a multbol, ami nem egyertelmu. Before two days I had been in one pub in Meder. There hadn't been anything so I don't know what I wanted to write... So, I think I shouldn't drop a lines here. A mindig, semmi, magany, sűrűség .... Olyan kozonsegesnek tunnek, elrablom a gondolataimat, elhuzok innen? How many time do I have? Pörögnek a semmik, de nem mint a kartyak, ha szabadna ilyeneket gondolnom, yesterday I was a little bit confused as my father said he hadn't understood Bartok...It should have been ok whether he would not a composer. Nem látni a gyöngyjátékot, a könnyeket, a sérült fák lelógó ágain a nedvcseppek csillogasat, a film végén a csókot. Nehez levegot kapni, nehez mosolyogni es nem rettegni a magasban, vagy elengedni valamit. Nulla nulla.

"Valamire minden jó." Ez igaz. Amikor valaki "társadalomról" beszél, mindig furán pislogok magam elé, nehéz felfognom ki mi kik mik a "társadalom", az efféle megnyilvánulások leginkább valamiféle szubjektív, belső frusztráció, félelem, düh kifejezésére szolgálnak. Fél általánosítani, ezért a "rohadék emberek", "csőcselék" és egyéb, hasonló jelzők helyét átveszi a "társadalom". Mennyivel higiénikusabb! És mennyivel okosabban hangzik. Szerintem jobb őszintének lenni és kifejezni az undort, vagy ha nincs undor, akkor tenni azt, érezni azt - ami van. Nem pedig bohóckodni. Felettébb idegesítő? Alattabb leszarandó. Egyébként nem tudom miről jutott ez eszembe, talán gondolkodhattam valamin és eljuthattam egy olyan pontig, ahol véleményt kellett volna alkotnom, és kijött valamilyen általánosnak tetsző badarság és röhögnöm kellett magamon, meg, észrevettem, hogy rajtakaptam magam: áhh, te szar! Most fortyognál, mi? Mire jó ez? Körbeutaztam a környéket, az emberek vásárolnak, sétikálnak, sokan beszélnének, sokan szeretnének szeretni, vagy valami elfogadást kapni, de a szabályok és a szokások nem engedik, hogy beszélgessünk egymással, meg ha el is kezdenénk; semmi nem történne. Mert a közelségünk rémísztő, az őszinteség hiba, az együttérzés félelmet kelt, az érintés pedig lemosandó szappannal. Így csak sétikáltam, nézelődtem, nem vettem semmit, mert nem voltam olyan hangulatomban. Ülünk a ketrecekben, mert rabok és ostobák volnánk - ha a tekintet aláhullhatna, mint valami pehely, vagy szösz, akkor ideírnám, de a tekintet, csak elkalandozhat, vagy vidáman nézegteheti a tájat, esetleg csilloghat, de nem pottyanhat le a földre. Én pedig erre gondoltam, sőt még odébb is gurítottam, és engedelmeskedett is, csak nehézkes elmesélni, mert csupa képzavar jut csak eszembe --- ide kellene valami kevés tehetség, hogy gördülékenyen és gátlások nélkül, elmesélhesse az ember azokat a paragrafusokat, amelyeket szakaszosan szül gondolatok formájában. Csak minek?

Lehet, hogy tavasztól átköltözök Londonba, még nem döntöttem el, töprengés. Lassan fél éve, hogy nem beszéltem magyarul, negyedik éve, hogy itt élek, egyik sem fura, mindkettő érdektelen, csak eszembe jutott. Túl vagyok a szokásos karácsonyi céges vacsorán, ami a Birdcage nevű helyen volt, travi, fél-travi és nem-travi táncosokkal, nem nagyon tetszett a hely, giccses volt és később a sok részegtől eléggé alpári lett. Kézzel irányított, minimálbéres rabszolgák (valószínűleg diákok, Manchester ugyanis teli van velük és gondolom, hogy jól lehet őket minimálberen dolgoztatni, épp úgy mint a sokat szidott kelet-európai embereket) szolgálták fel a vacsorát, miközben műmosolyos táncosok tátogtak a színpadon: elkopott slágerekre. Kaptam vegetariánus menüt, talán ez az egyetlen dolog ami jó volt, na meg a gin-tonic, amivel lassan de biztosan csökrészegre ittam magam, ezalatt néhány amerikai és brit kollégám - szintén részegen, elsírta bánatát. Aztán bebaszva elmenekültem, valahogy eljutottam a buszmegállóig és hazajöttem. Csodás?
Stockportban van egy elképesztően jó "művészfesték" bolt, ma megyek bevásárolni, elfogytak az ecseteim, ki tudja hogyan. Jövő héten csütörtökön repülök Mo-ra, Sk-ba, szerencsére csak négy napra, ennyi épp elég is lesz belőle.

p.
"mióta tudok olvasni (nem tudtam korábban, mint a szokásos, nem voltam "csodagyerek") azóta mániákusan olvastam, emlékszem, az első könyv amit egyedül elolvastam és meg is értettem az a Kököjszi és Bobojsza volt. A végén sírtam. Nem tudom hány éves lehettem, talán nyolc. Előfordulhat, hogy ez az átélt érzelmi töltet késztetett arra, hogy egy másik könyvet is a kezembe vegyek, aztán megint egy másikat...és így tovább - nem tudom." - mesélte p., nem nagyon figyeltem rá, hiszen ezt én is átéltem, ugyanezzel a könyvvel, ugyanígy, semmi meglepő.
Vettem egy elektromos illatosítót, azután egy nagyobbat, mennyi felesleges kacat, remélem ezeket majd mellénk temetik ha meghalunk, p. majd átöleli az illatosító karcsú derekát és így rothadnak el közösen.
Nem vagyok biztos abban, hogy ezeket ide kellene írnom. A Google mint egy levéltár, mindent megőrizve a szerverein - szerintem nagyon kevesen tudják elképzelni azt a mennyiségű adathalmazt aminek a birtokába jutnak ezek a vízfejű vállalatok, száz év múlva érdekes lesz kutatni az eltárolt adatok között - már akinek lesz ehhez jogosultsága. Vajon az elhunyt emberek levelezése, böngészési szokásai és minden egyéb adata, amelyek péládul a Google, Yahoo, Facebook vagy az MS szerverein vannak, azok a halálunk után a legközelebbi rokonunkra, anyánk helyett is anyánkra: a Google, Yahoora, MS-re fognak maradni? Ők leszenk az örököseink? És éppúgy pénzt fognak keresni velük, mint például az illegális tartalmak elé rakott reklám betétekkel a YouTube (Google)? Érdekes.
Ó, hatalmas szartenger. Pancsoljunk benned! És ne gyártsunk ellenséges ellenségképeket. Hiszen minden csak élni akar. Nincsenek szörnyetegek. Csak kapzsiság van, egyszerű, ősi és kegyetlen, ahogy volt és van - ahogy ma elsétáltál a hajléktalan mellett az utcán és le se szartad szartam szartuk, vagy adtál neki valami aprót és ezzel a lelkiismeretünket letudva, felül maradtál, az ott meg a földön ülve - alul maradt, éppígy működhet nagyban is, csak esetleg abban a történetben én vagyok a hajléktalan, akit alamizsnával kínálnak: örömvigyorban úszva elfogadom amit kapok, meg is köszönöm - aztán persze jön a szidalmazás és a balfácánok örök ökölrázása: hogy az Engem Átvertek életérzésből fakadó panaszkodás özön, a Nép Örök Joga ahhoz, hogy Népnek ("remélem soha nem leszek a része!" - gondolja mindenki) neveztessen, és legyenek urai, akik kimérik az útjaimat és határaimat és hiába tudom, hogy ez rossz, hiába lázongok: ők mégis felül maradnak? Létezhet? Vagy minden én vagyok, minden egyformán, csak a szerepinkből fakadóan, látszatból vagyunk ezekben az állapotokban, és tényleg lehet bárki bármilyen pozícióban - a kvantum elmélethez hasonlóan, becsült értékeket használva, a valószínűség tartományain belül: lehet bármiféle eredmény, ami meghatározhatja a valóság pillanatnyi állapotát, magában foglalva az időbeliséget, amiről hajlamosak vagyunk elfeledkezni ha gondolkodunk.
Jó érzés vélemény nélkül létezni, szinte minden csak elsuhan mellettem és meg sem érint, vagy épp csak érzékelem, épp csak egy kicsit ér hozzám, megtapogatom és már megy is tovább, némi csodálkozás marad csupán; a puszta lét felett való ámulatból fakadóan - amúgy semmi.

Michael Gira - Solo Recordings at Home (Full Album)

Gyorgy Kurtag : Kafka-Fragmente Op.24 [w. Score]

p.:

milyen érdekes, hogy az alkotói szabadság, ami ma a kapitalista, nyugati és távol-keleti nyugatias kultúrák egyik sokat emlegetett mértékegysége - , szinte egyáltalán nem segíti elő a művészi alkotások minőségét, ellenben a mennyiséggel - így aztán épp annyi selejt, középszerű, egymásról másolt, unalmas, bugyuta, még az akadémikus művészetnél is vaskalaposabb művészi közeg tenyészik, mint a 20. század előtti, manapság mélyen lesajnált kultúrkörökben. Akkor is több száz művészre jutott egy Rembrandt és ma sincs ez másképpen, csak ma a selejt is Rembrandtnak képzeli magát? Valami hasonló. Valami fárasztó? ez amúgy nem baj, engem nem is nagyon zavar, az ember megszokja, hogy az ostoba pont azért ostoba, mert harsány és soha nincs nála tükör, ha nem ilyen lenne, akkor nem lenne ostoba? nehéz kiigazodni? egyáltalán nem, persze veszélyes, mint minden arra irányuló próbálkozás, hogy ilyen vicc-szerű értékeléseket adjunk például a művszetről, amit oly sokan bólogatva el is hisznek? vagy egyetértenek vele? nem tudom, sem ezt, sem mást.

blaaa 0üüü, persze, tökéletesen tudom, hogy kicsoda vagyok --- naná, még szép, micsoda kezdés? röhejes? kínos? a nevetséges dolgok fontosak, mert félresöprik a magabiztos vigyort az arcunkról, amire semmi szükség ha a tükör előtt állunk... szóval, lassan kitisztult a kép, nem számít, hogy amit innen látni az tetszik-e vagy sem. ott van, néz vissza rám: abban és csak ott, mármint az időbeniség, igen, az - és a többi? az apróságok? a ballaszt? talán mondhatom: nagyon is fontosak, minden az. csak épp nem létszükséglet, nem kell a megmaradáshoz, a mindennapokhoz, ahhoz csak a jelen kell - de nincs garancia arra, hogy ez így is marad - a változás is változik. A tegnapi dolgok ma már nem érzékelhetőek, de felidézhetőek, nekem nem is nagyon kell ennél több, hiszen ki emlékszik és kire? és miért? hogy ez zavaros? nem hiszem. vagy ha az, nem baj, elég ha én értem? önző fasz! Nekem nem az. Inkább csak olyan, mint ami valójában szokott lenni: soha semmi nem biztos, legkevésbé a folyamatosan fakuló, már a történés pillanatában is hamis emlékeim. Mert magamnak sokkal jobban tudok hazudni mint másoknak, talán a túlélés miatt, talán mert így szoktam meg? nem nagyon érdekel, ez már velem marad, legalábbis addig biztosan amíg ki nem növöm ezt is, amíg nem jön a következő lépcsőfok, mint mindig (nem mintha kellene egy következő lépcsőfok, nem mintha érdekelne, nem mintha vágynék rá, egyszerűen csak szokott lenni valami ilyesmi, bizonyos időközönként egyszer csak már valaki más vagyok, egy aprócska új szerep, egy kis váltás, akármi és azt veszem észre, hogy megint megtörtént.) ---- általában elunom, szűknek találom, nevetségessé teszem magam előtt magamat és ez megkívánja a változást, ami néha kisebb, máskor pedig teljesen átalakít. azt persze soha nem tudni, hogy mi a fejlődés, vagy mi a morális tartalma a változásnak, aki fejlődést akar és moralizálást, az inkább nézzen tévét, vagy járjon valami vallási közösségbe, hogy megkapja a huncut kis hazugság morzsáit, amikkel majd ellesz egy ideig, lesz hová tartozni, lesz önkép és egyebek.
Sokáig azt képzeltem, hogy a pénz röhejes, aztán, hogy fontos, és lettek álmaim, most legújabban a pénzt újra nevetséges baromságnak tartom, álmaim még akadnak, de egyre inkább kétlem, hogy bármit is terveznem kellene. Talán nincs kitartásom, talán ez, talán az. Nem hinném, hogy ez még a jelen lenne, az ilyen gondolatok hemzsegnek a múlttól és a jövőbeni spekulációktól, tehát nem sok értelmük van, rossz szokások. Rossz szokások...

Mindig megrémülök attól, amikor véleményt várnak tőlem, megszeppenek, mert a véleménnyel együtt általában valamilyen véglegeset is teszünk saját magunkkal, ez nem függ attól, hogy a vélemény rögzül-e, vagy sem. Nem kell leírva lennie, elég ha kimondja az ember - akár mások előtt, akár magában. Az ott marad, akárhogy is - egy pillanatnyi béklyó magamon, egy stigma a témán? Nem szükségszerűen, de elég nagy valószínűséggel. Persze, az elkerülhetetlen dolgok árnyjátékai...az elvárások, a hajsza, a munkahelyi megbeszélések és a többi hétköznapi dolog szinte kipréseli belőlünk a véleményünket, mert elvárják, vagy egyenesen fizetnek érte, vagy hülyének néznek ha nincs olyanunk. Gyengének mondanak, teszetoszának, vagy alkalmatlannak, mert ugye: az erőseknek mindig van véleménye. Csak tudnám, érteném, hogy miért annyira fontos ez az egész. A csordaszellem és az erő-kultusza nem magyaráz meg minden idevágó kérdésemet, de tény, hogy fontosak lehetnek. Biztosan van valami értelme ennek a vélemény áradatnak, főleg, hogy az internet terjedésével, az anoním, önjelölt megmondóemberek ítélkezései ma már pénzben mérhető haszonnal is járhatnak egy-egy média vállalkozás számára, az emberek meg önfeledten ítélkeznek, véleményt formálnak: genetika, atomfizika, informatika, orvostudomány, irodalomelmélet, filozófia, konyhaművészet, szexológia, teológia és még ezernyi más területen mindenféle képzettség nélkül - bátran szembeszegülve akár szakemberekkel is, hiszen mit tudhat egy szakember? Az biztosan hazudik, vagy téved. Ellenben például a Wikipédiák valamelyik klónjával, ami ugye közérthető és könnyen befogadható... vagy ellentétben XY hozzászólásásával a virtuális tér valamely szegletében, ami nyilvánvalóan és közérthetően feltárta a valóságot. Így gerjesztve az összeesküvés elméletek boldog tengerét? Néha azt gondolom, hogy a vélemény korlátlan szabadságának ez a formája egyfajta neo-középkort gerjeszt - és ezt komolyan is venném, ha nem tudnám, hogy a középkor legtöbb szakasza kíváncsi, nyitott és felvilágosult volt - ellentétben néhány kortárs társadalommal, irányzattal és gondolat-kísérlettel, azt is gondolhatnám, hogy az ostobaság és az erőszak kultusza újra itt van velünk - de mégsem kritizálom a vélemény korlátlanságát, mert még mindig jobb ez, mintha még ez sem lenne... szóval, egyik-másik aspektusa világos, csak nem látom át az egészet, olyan nehéz bármit is kijelenteni, meg minek? Nem lenne jobb a véleményformálás helyett csak mesélni? Egyszerűen, mint a képeket amiket látunk minden pillanatban, a hangokat, a szagokat - csak elmondani, és itt nem a művészetről van szó, nem realizmusról. Ennek semmi köze a művészethez. Egyszerű, hétköznapi beszélgetésekre gondolok. Hagyom.
Fáradt este. Unalmas vasárnap. A manchesteri esték friss levegője, ami az állandó enyhe szellőtől firss - ételszagokat hoz a különféle nemzetiségű konyhák felől. Ami nem mindig kellemes, de tényszerű. Közeleg a karácsony. Szapulni unalmas lenne, de divatos, a mögöttes marketing világos, a pénz központú, vásárlás mániás tömegek undorító masszája evidencia - mit lehet ma még szeretni a karácsonyon? Gyakorlatilag semmit. Az ember mégis emlékezik valamiféle hangulatokra, amelyek gyerekkorában, valahol, valamikor, valahol léteztek. Amiket átélt. Apu, anyu. Testvér...élők, halottak. Még az is lehet, hogy valahol, valamikor egy nagyobb család is létezett. Arcokkal. Hangokkal. Talán. Nem vásárolok semmit. Nem érdekel. Csak emlékezni fogok. Mindenkire akire tudok.