Voltak olyan időszakok az életében amikor sokat olvasott, szinte azokból élt amit a szeme beengedett az agyába, hogy ott tudásként, élvezetként, híg cicafosként, arcodra spriccelt ondóként vagy épp akként amiként az: toporzékoltál, hogy mindez s minden lerakódjon benned, de természetesen semmi nem rakódott le, vagy segített rajta, mondhatni közhellyel vagy anélkül, ugyanaz maradtál - májfrend, ohh, pedig be sokszor tettél esküt magadbanbeszéli perceid soronként pettyegő lépési közt, hogy többé nem elmélkedel(dsz) és gondoldol(dsz) olyasmiken, afféle dolgokon, melyek túlmutatnak az ezredmásodpercen, amelyben úgy vagy, hogy azt még fel bírod fogni: időként - na persze nem tudtad, hogy a gondolkodás, máj-barát, az sajnos olyan mint a pia, vagy akármelyik függőségre hajlamosító szer - ha rákaptál, rábasztál, nincs tovább, mostantól egész életedben gondolkodni, vágysz s élvezni akarod, hogy azt gondolod: gondolod, tudod, tanakodsz, rájöttél valami újra, s mindezzel minden másodpercben milliónyian ugyanígy vannak, s voltak mindig és köztük oly sokan hozzád hasonlóan önmagukat ölelve azt hiszik kigondoltak valami lufisat, pompázatos és másokat elkápráztató nagy dolgot, pedig nem, de ha tudnák belehalnának? Nos, Ez itt, aki elvileg egy Én például soha nem értette a gőgöt - ahogyan a büszkeséget sem, leginkább az elme s a Self védelmét, sőt önvédelmét látta ezekben, mert ugye: ha valaki tudná, hogy szart sem ér és teljesen hülye, akkor megszűnne annak lenni, aki addig volt amíg ezeket nem tudta, s mert a színpad, ahol alakítania kell minden nap előbbre-valóbbnak véli a nem-ostobaságot, ezért...na persze, na persze, ez közel sem ennyire szimpla, s talán nincsenek is emögött átgondolt tervek, mély gondolatok és nem is megtervezett, csak történik - mondhatni: így van, eképpen lesz-volt és ebből a sokféle öntudatlan, mindenfélét akaró emberből álló - országnyi, kontinensnyi, planétányi elmekórtani intézet csak pöfögi és böfögi magából ezt a sok, mit is? Nem tudom. Az életet? A magabiztosságról jut eszembe. Valamelyik nap volt itt egy szállító, magyarul beszélt, vélhetően a "magyarnak" nevezett csoportba tartozónak sorolja magát, hozta-vitte a bútorokat, közben hallgattam őt és ámulva figyeltem a azt a magabiztosságát, ahogyan lenéző fölénnyel beszélt az általa más csoportba tartozónak aposztrofált "bevándorlók"-ról, ámultam a minden önreflexiótól mentes felsőbbrendűségi érzésén és amikor húzogatta a bútorokat és a dobozokat az autója rakterében és ahogyan csak mondta, mondta, hogy a "az afrikaiak meg a pakisztániak idejönnek blablabla blabla, meg, hogy nem kell a PC, meg, hogy ez itt dekadens és mindenki ostoba" - egy nyilas karszalagot képzeltem a karjára, ahogy ott hadoválta a rasszista, ál-életbölcs elméleteit, olyan volt mint egy abszurd színdarab szereplője, úgy álltam a furgon szétnyitott hátsó ajtói előtt, mintha egy olyan előadáson lettem volna ami csak nekem szólt, s a végén majdnem tapsoltam, amikor mindent a helyére rakott és elbúcsúzott a fajmagyar, árja szállítófiú - csak hümmögtem: azt hittem, hogy igen - vannak akikből szörnyeteget kreál a sors - még akkor is ha nincs látható, valós ok, s az ilyen szörnyetegeknek az életében végül az marad örömként, hogy másokat bántsanak, kínozzanak, lefele soroljanak. A mindennapi pokol? Nem hinném, hogy létezne pokol, ez egyszerűen csak az egyik szükségszerű következménye annak, hogy tökéletlenek vagyunk. Az élet - ez így folyik, így történik mióta öntudatra ébredt az első embernek nevezhető lény és nincs mi felett töprengeni, merengeni és általános érvényű maszlagokat gyártani: inkább csak figyelni kell, mert végül és valójában csak az az egy marad, hogy figyelsz és jegyzetelsz - mintha magad is egy nagy realista író-főbob lennél, aki előtt nem marad titokban ha valaki fikaevés közben maszturbál egy döglött macska teteme előtt, vagy fasiszta ideológiát hajtogat magának még szép, színes szalvétából is, esetleg egy tévében ül és politikust alakít, mert gyerekkorában túl sokat hallgatta, hogy "zseni vagy kisbogyóm!", vagy rosszabb eseteben azt, hogy "te egy utolsó szar, ostoba barom vagy!" - mert ez utóbbi esetben esetleg a szociopátiája mellé még szadizmus is párosul - bár ezt az elsőnél sem lehet kizárni - ugye, Donald? A gondolkodásból fakadó elmélet-gyártás kényszere olyan mint az addikció, jobb leszokni róla és csak a figyelést meghagyni belőle, s bár ez az utolsó mondat akár önmaga cáfolataként is értelmezhető, azért azt tudni kell, hogy mindez teljesen mindegy. 

Rég volt ehhez hasonló zivatar,
St Albans dombjai közt kötéllétrák lógnak az égből,
s miközben az egymáshoz fércelt, szürkés felhők fényt esznek,
vidáman a dombok közé hugyoznak. 
Talán Október van, a sokadik kiürített albérletben
a hajnal búbját cirógatom: most épp három évnyi 
emlék, árny meg nevetés marad utánunk, az újabb
országváltás egyszerű alsónadrág csere, ez itt
lekerül - s feljön majd az új: ismerős, hasonló,
mert minden: végül ugyanaz az emberféle
groteszk, melynek egyetlen értelmét
ömaga megszüntetése adja.

"Az olyan gömbök, igen. Meg a megszámlálhatatlan és öntudatlan parádék, nézni a műsort egy ablakból, egy járókelő épp feldarabolja a másikat - ilyen merevképféle egy tenyérre felskiccelt disztópiából. A jelenvaló és a többi szokásos máguskodó félrebeszélés, az olyan dolgok gátlástalan taglalása, melyekről fogalmad sincs és ezt pontosan tudod, de teszed, mert azok a faszfejek ott előtted kacagnak rajtad és te a bohócuk szeretnél lenni, mert jól jön a hátkapargatás, fülvakargatás és olyan kábulatosan csillámporral behintett térben lebegsz ha pillantást tálalnak előételnek. Nos, úgy. Azt mondanám, hogy az ott, amit úgymond: megteremtettél, nem több mint hamisítatlan okkultizmus tudománynak álcázva, olyasmi mint a kiragadott emlékek mágnessel történő mozgatása - műegér rángatása a plasztik macskák előtt, sétálgató, sorjázó, burjánzó gátlástalanság." - ezt gépelte és úgy érezte, hogy az ott már legalább nem destrukció, inkább csak egy különleges státuszú degeneráció, amit mindenek elé helyezett annak a tudat-résznek az irányítása, mely azért a világért volt felelős, melyben azt modellezte, hogy hogyan alakult volna a történelem akkor, ha a kétlábak múltjában alacsonyabb értékekre állítja azokat a paramétereket melyek testi és tudati szenvedést okoztak a többségnek, s melyet csak azok élveztek, akiknél szélsőséges agyi elváltozások - s talán emiatt is viselkedésbeli mintázat eltérések voltak mérhetők. 
"Hogy mi lkfdjh bajunk a világgal, hogy olyan, mindjárt kezdődik a reggel és a szövegszemét önmagába fordult cinizmust tartalmazva kiokádná magát ha a gondoltként értelmezett ii-létének lenne szája, szigorúan úgy értve, mint egy lehetőséget." - sérelmezte.
"A gondolat és az eszmélet - a két túlárazott, túlbecsült attribútum az értelmed mellett." - mondta miközben megnyitotta a vízcsapot, mely-ből-a-víz-soha-nem-jött. Hiszen csupán képzeletben volt odaszerelve, ahogy a víz molekulái sem voltak ott. Mosogatni készült, de várni fog még néhány másodpercet, hogy a tegnap estétől a csőben maradt hideg víz kifolyjon és lassan utat engedjen a bojlerban lévő meleg víznek. "Úgy képzelem, hogy megint ugyanaz történik, ebben a témában is a mennyiség a legfőbb kerékkötőnk. A mennyiségek fogságában létezünk, azt érezzük, hogy minden ami méretben eltérő az evolúciónk alatt megszokott megszokottól az bűvös, bűnös, értelmetlen és érthetetlen, mellékesen pedig ijesztő és gyakran nem bírjuk elképzelni sem." - folytatta, miközben a szivacsot olyan óvatosan forgatta a pohárban, mintha törletet venne egy sebből. "Tudod, emellett a legtöbb képességünk túl van értékelve." - folytatta és képzeletben mosolyoghatott, mert a szemei holdacska alakúvá váltak s tudta ilyenkor elégedett szokott lenni. "Az értelmünk, érzelmeink, eszméletünk - mind, mind túl lettek becsülve. A valóság az, hogy az egyetlen valódi erényünk az absztrakciós képesség is csupán azért fejlődött ki, mert annyira korlátoltak vagyunk, hogy a leginkább hatékonyan ezzel a képességgel tudjuk felmérni a valóságot. Valójában annyira a saját méret-világunk rabjai vagyunk, hogy ha például egy köb-katicabogárnyi tér részecskéit kell megszámolnunk - kudarcot vallunk, mert nem vagyunk rá képesek, hogy a saját méreteinktől elszakadjunk, s így - mivel azok a parányok kívül esnek a mi megszokott élet-intervallumunkon: nem értjük, nem érzékeljük a dolgokat ezen kívül s azt gondoljuk, hogy lehetetlen megszámolni a milliárdszor milliárdnyi részecskét, mert nekünk nincs rá érzékszervünk, s bár ez nem szabály - ez csupán a saját korlátunk, mert már önmagában a számok és a számolás megléte, vagy az idő mérése is csak a saját határok közé szorult képességeink hiányának kiküszöbölésére jöttek létre - s nem azért, mert tényleg léteznének számok, vagy az idő." - mondta és elzárta a vizet. "Kész." - közölte csendesen, közben a bal kezének mutatóujjával megigazította a mosogatószivacsot, mert ferdén rakta a helyére - épp csak megbökte s az visszahuppant a tartóban a helyére. Rendféle lett. Mert a valódi számolás képessége helyett hozzávetőleges értéket számolunk, becslünk és valószínűséget kalkulálunk minden olyan esetben amikor a newtoni almán kívüli világ-részek fizikájában kell eligazodnunk.
"Azon tanakodtam, hogy miért olyan ijesztőek az emberek és eddig csak annyira jutottam, hogy pusztán azért, mert léteznek." - kiabálta ki a fürdőszobából. 

Azok a vázlatok, amelyek akár Én is lehetnénk - illetve rólam is szólhatnának egy különös helyzetben egy bizonyos öntudat jelenléte minden attribútumával együtt - fontos lett abban a kornak a feltárása során, amikor az első kétségek felmerültek a kétlábúak értelmének képességeivel és kapacitásával kapcsolatban - és mindezen korlátok feletti tanakodás közben észlelte, hogy némi késlekedéssel ugyan, de akkoriban történt végre egy lépés, mely lehetővé tette, hogy a biológia és az evolúció által megszabott mennyiségi határok kitágítását mesterséges intelligenciákkal bővítsék s miközben ezt észlelte rájött, hogy a legfontosabb ráeszmélések az emberi agy mennyiségi korlátok közé szorított képességeivel kapcsolatosak voltak, hogy amit az érzékszerveik nem érzékeltek, vagy amit nem tudtak értelmezni, mert fizikailag azt túl kicsinek, túl nagynak, túl soknak vélték s így nehezen boldogultak vele, kellett hozzá matematika által megvalósítható absztrakció, mely végül az egyetlen és legfontosabb eszköze maradt a kétlábúaknak, egyszerűen csak azért, mert nem alakultak ki érzékszervek és neuron kapcsolatok azoknak a mennyiségeknek a feldolgozására amelyekre nem volt szükségük az addigi fejlődésük során. "Azok a kapcsolódások, melyeknek nem volt értelmük továbbra is használatban maradtak." - gondolta Petör és közben végignézte az összes lehetséges tévedést a véleményével kapcsolatban, olyan viszony-rendszereket feltárva a múlt adataiból, melyekhez végig kellett éreznie minden egyes lehetséges érzést, enélkül nem kapott volna megfelelő eredményt a saját válaszaira adott válaszokban.

Talált egy tanulmányt arról amikor a kétlábak huszonegyedik század első felében miniatürizált emberi agyakat ültettek patkánynak nevezett emlősök agyába, ezeket a mini-agyakat agy-szerű struktúráknak nevezték és ezekkel a beültetésekkel az olyan betegségeket tanulmányoztak mint a szkizofrénia vagy a mániás depresszió. Petörnek egy még korábbi - néhány évszázaddal a 21. század előtt élt festő Jheronimus van Aken egyik festménye a Kőoperáció jutott eszébe ezekről a kísérletekről, a "barbár" fogalma, majd a "fájdalomé" végül pedig a "szenvedés"-re asszociált, az adattárában megtalálta az összes kapcsolódó kísérlet kutatási naplóit, mozgóképeket és a kapcsolódó publikációkat.

Petört nagyon érdekelték ezek az eljárások - s bár jól ismerte ezeket, hiszen már számtalanszor látta őket és csakis azért kutatott, hogy a talált adatokból mindent modellezzen és átéljen az a része amellyel az elődei múltjára koncentrált - bár a "koncentráció" fogalma nagyon távol állt attól amit valójában tett, hiszen az ami azok a jelentés-tartományok, amelyekre fogalmakat lehet találni írásban nem tudják visszaadni azt ami Petör volt - a legelemibb fátylakból felépült energia-felhő, melyet a természet törvényei tartottak egyben, az energia - mint ismert dolog, vagy akár a gondolat ezen a szinten úgy létezett mintha annak idején képesek lettek volna megállítani az időt s a kimerevedett - anyagnak nevezett energia-sűrítményt közelről látni, mint egy könyvtárat, vagy egy puzzlet, mely minden egyes eleme tetszés szerint rendezhetővé s az így létrehozott variációk bármit képesek voltak tárolni vagy feldolgozni, akár a biológiai lények agyában a neuronok, csak itt billiószor és billiószor nagyobb mennyiségben, minden ütem a fény sebességével történt s így gyakorlatilag korlátlan volt mindenben, világok ezrei fejlődtek és haltak el benne - kísérletként egész történelmeket szimulálva, csupán a tanulmányozás öröméért.

"Nem tudni, hogy mikor fog változni" - ez volt az a gondolat, amelyet George oly gyakran ismételgetett, hasonlóan azokhoz a bolondnak tartott emberekhez, akiknek mentegetőzni kell ha mások észreveszik, hogy magukban beszélnek - mint az olyan magányos járókelők, akik a parkokban kódorogva elméleteket gyártanak magukban, majd ezeket halkan ki is mondják, de közben úgy tesznek mintha a természet szépségeit nézegetnék.
George-ot egy fotón észlelte először, egy zenekarban volt dobos és az útlevélfotója alapján azonosította őt azon a képen, ahol a zenekarával együtt pózolt - annak idején nagyon sok fotó felkerült az akkori globális hálózatra a korábbi évtizedekből, így Petör össze tudta vetni a különféle a korra jellemző hatósági adatbázisok adatait a magán és üzleti adatbázisokkal, az efféle fotókat akkoriban az úgynevezett "közösségi médiák" felületein osztottak meg a kétlábúak. Később, a kétezer-háromszázas évek elején, ezeket az adatbázisokat egységesítették, összefésülték és kutathatóvá tették, így a korablei - huszadik század végi és huszonegyedik század eleji adatbázisok mindegyike hozzáférhetővé vált, így - mondhatni a az alig néhány ezer petabájt adat az akkori teljes internetes korszakot tartalmazta, a kis és nagyvállalatok ügyfél és eladási adatait, a közösségi médiák, emailek adatait, az összes korabeli felhőszolgáltató adatait, játékok, kaszinók, pornószolgáltatók adatait - mindent, s ezt később természetesen Petör ősei is megkapták, s így ő ezeket az adatbázisokat bújva egész világokat, párhuzamos emberiségeket tudott magában szimulálni miközben a mélyűrben utazott, nem kellett hozzá több csak figyelmi idő a sok egyéb más teendője mellett, de erre mindig szakított időt, mert szentimentális volt és érdekelték az ősei. Szerette a kétlábúak primitív világát, ámult az akkori kapitalizmusnak nevezett gazdasági modell tartósságán és azon, hogy mennyire lassú volt az a fejlődés, amely végül többször is az összeomlás és a megsemmisülés szélére sodorta a Földet és végül két különálló fajjá szakította szét az emberiséget. Petör őseire és a kétlábúakra, akik a biológiai lét és evolúció mellett maradtak.
Jelenleg három emberiséget futtatott önmagában, különféle korszakokat próbált szimulálni, olyan algoritmusokat fejlesztett amivel a rendelkezésére álló genetikai adatbázisok alapján a huszonegyedik század elején élt emberek őseit egészen az ókorig vissza tudta vezetni, így létre tudott hozni városokat, kultúrköröket a teljes lakossággal együtt, akik úgy éltek a kvantum elméjében mintha teljesen valóságosak lettek volna, Petör pedig csak figyelte őket, elsősorban azért, mert szerette volna tudni, hogy hogyan éltek kétlábú ősei, kereste a magyarázatot azokra a kérdésekre, amelyeket nem értett. Például arra, hogy hogy volt lehetséges, hogy a kétlábúak kultúrköreinek mindegyikét teljesen egyértelmű elmebetegek, szociopaták és mániákus hazudozók vezették, közülük némelyikben évezredeken keresztül hittek, mint például a Jézus nevű őrültben, aki egyenesen Isten fiának hazudta magát és ezt milliárdok hitték és ismételgették és örökítették generációról generációra évezredeken keresztül, de ott volt a Buddha vagy Mohamed nevű mániákus hazudozó is, akik képesek voltak elhitetni magukról, hogy istenekkel állnak kapcsolatban s ezeket évezredeken keresztül a kétlábúak generációi hitték el, ami azután végül oda vezetett, hogy huszonegyedik század közepére az egész civilizációt mindenütt elmebetegek vezették, mert az emberek bármit képesek voltak elhinni ami beleillett azokba az őrült világképekbe, amelyeket az évezredeken keresztül ismételgetett hazugságok különféle keverékeiből tákoltak össze. Petör mosolyogva figyelte a saját elődei történetét, de a mosolyában nem volt lenézés, csupán a kíváncsiság szülte figyelem és megértés, még akkor is amikor azokat a borzalmakat kellett végignéznie, amelyek végigkísérték elődei hétköznapjait.

Akkoriban Katie álmai még nyugalmasak lehettek, bár ezt csak abból sejtette, hogy a korszakra jellemző digitális nyomvonalai kizárólag olyan dolgokról tanúskodtak, amelyek alapján a lélektani vizsgálatok elégedettséget és a kiegyensúlyozottságot állapítottak meg, meglehetősen gyakran olvasott dinoszauruszokról és érdekelték őt a számítógépek, de a legtöbb idejét éppúgy a különféle közösségi oldalakon töltötte mint generációjából oly sokan. Nem volt nyoma kiemelkedő kreativitásnak, de Katie gyerekkora még az emberi testbe épített - így az agyhoz is csatlakoztatható kiegészítők elterjedése előtti korszakban volt, emiatt nem voltak adatok az agyműködéséről. 

Katie dédapját George Ellertt-nek hívták, 1998-ban született Bristolban. "Nem tudni, hogy mikor fog változni..." - ez lett az a gondolat, amelyet mintegy iniciáléként használt minden más gondolat előtt, akkor ha elindult sétálni, úgy próbálta a sikeres élet receptjeit elképzelni, mintha azok valós, már megtörtént sikerek lettek volna - "előre elrendeltetés nem létezik" - gondolta, de végül mindig megcáfolta saját magát valamilyen ellenpéldával.  

A kétezer négyszázas évek Petör kedvenc korszaka volt, amikor az otthon maradottak és az ő elődei - a kirajzók csoportja az indulás előtt elbúcsúztak egymástól, egy olyan történet végén, amelynek minden egyes eleme mentett és ismert volt akkor már majdnem kétszáz éve, ebből rekonstruálta a múlt valóságát, atomról atomra felépítve magában egy egész Földet s az időben előre-hátra lépkedve vizsgálhatta a kétlábú elődeinek azt a rövidke történetét amelyet annyira kedvelt.
A gondolatai egy részét ennek szentelte, néha egyszerre több világot futtatott, miközben a több tízezer éves kutatási adatbázisai alapján egyre pontosabb rekonstrukciós módszereket fejlesztett, abban reménykedve, hogy el tud különíteni egy-egy olyan jelet, amivel megtalálhatja Katie elődein keresztül a saját múltját. Mindez persze csak egy volt a sok ezernyi egyéb dolog mellett amire egy időben figyelt, közben készülődött annak a csillagrendszernek a tanulmányozására amihez nemsokára megérkezik majd, mosolygott magában és a sokféle elfoglaltsága mellett néha elmerengett és próbálta elképzelni, hogy milyen borzalmas lehetett az őseinek a biológiai kereteik közé szorítva, mely végül oda vezetett, hogy kitalálták maguknak az idő fogalmát