az egyetlen olyan elcsépelt,
szétszórt mint a fény a sarkakban,
ósdi mulandókat von össze vaníliás
melankóliával, cidrizek vagy remélek,
egyetlen térben összeboronálva
saját sátánommal, alaktalan és marcona,
akár a reggeli huzat, melyet pizsamában
hajítottál a szőnyeg alá,
érzéktelen és ha észreveszi,
hogy reménykedtél ész nélkül kuncog,
joggal és a megszeppenés után vele röhögsz,
hogy igen, nem és a készenlét
az maga a véletlen tagadása,
pedig újra és újra előjön és figyel.
a patkányok arca emberszerű volt,
álmodtam és lerészegedtem,
figyeltem, hogy észlelés határon maradjak,
ahol a rezzenések jutalomfalatot remélnek
és a szokatlan újból akárhányat megszoroz
magammal és kijön a végén az egyenlő,
vagy az x, amit akarunk, csak legyen.
élj még két percet és átölellek,
a ringatózás ismerős hajózás
az óceánok együgyű habjain,
nem jár hozzá felismerés,
csak magány, éjből szőtt ének.

Ernyedt délután, szaglik, ahogyan szokott,
deres gyepet hallucinálok, aranyeső-ágakat,
anyakézzel, szarvasbogárral. Érdem szerint,
lokális és globális premisszák gyönyöreivel,
a szokásoktól való félelmek,
hogy az ott 
valódi,
nem csak dorombolás az enyészet
hasán, miközben a hasonló
helyzetek megkerülhetetlen
szabályait átaludtam. Odafent.
A felhők lakatlan lehetőségek,
vágyaink kartondobozokban,
változásnak álcázott menekülések,
vándor szerepei mellett,
szüleim csődje,
az első tanár ízléstelen ruhája,
halok, ébredek::: homályok, éji neszek,
fáradtan, kettéhajtva magam ölében.
Emlékszem, hogy a képzeletben bíztam,
később az enyészetben. Gondolkodni.
Szemérmetlen élvezés a homályban,
tekergőző
derűs képtelenség.
Amíg mesélek életben maradok?
A meglepetés örömétől,
hogy nincs bennem semmi,
az örvények díszes luxusa értéktelen,
szövettani mintha csípődből,
példány, rend, kedv, ernyedés,
sokszorosított magány,
én voltam a képeken, ígéretes
alkalmakkal összezárva.
Mégsem sikerült.
Az önkény magáról álmodik,
története hisztériás
arcunk, vízköpővé torzult,
habjában az
egyszerűség készség a
szélsőségre, de reggelre elmúlik. Ijesztőbb
elképzelés mint a gyerekkor. Ez a halott molyok
szekrénye, testük aláhullva,
felélt örömök, táncot, kedvet > elcsépelt
megváltást, kuncogássá formált újjászületést,
a képletek számokat reggeliznek.
Habzsolásuk lárvái tangóznak húsunkban,
felejtés történet közben, kitekert történelem,
esendőségünk vergődése,
kényszeresen ismételt, szótlan napok,
a legalsó tartományokban ismétlődve.
Az akarat hiánya
egyenlőbb mindegyikünknél, ott ragadunk,
abban a szegletben,
hol a téridő búgása mély tályog,
morgó zuhatag,
kormos párát fúj a tükörre,
egykedvűen
ugyanott ácsorogva siratjuk az illatok 
keltette
déjà vu játékot, őket
és a mezítelen teret, melyből a
figyelem ijesztő, de viszont figyel.

(St Albans, 2021)

Rekonstrukció

Amikor a szabályos kockákba
rendezett cseppek állam felé
sorjáznak, érzem újra halva 
születtem, elfeledett anyám
öléből. Olyan hiábavalóság ez
mint a hajnali futók öröme,
afféle értelmetlenség, mint
a magány élvezete, vagy a kéj
önmagunk fájdalmának
élethosszig nyúló kertjében,
melynek hivalkodó zöldjében
olykor elrejtőzni vágyunk,
amikor a pillanat önfeledt
reményünk gyermekije,
érdes nyelvével nyalja, súrolja
történetünk hangtalan termeit,
nyakunk suta emlékképekbe
tekerve, érzéseket emésztve,
halandók aljas elmúlása,
a rágás akarása, a bármire
képesség illúziója, életszemét,
hogy csak időtények lehetünk
a végeken: az az ölelésféle,
melyből végül nem marad semmi,
és ez lesz mindannyiunk
végső, oszthatatlan értelme.

(St Albans, 2021)