Alszom II.

Falevél vagyok a hosszant felvágott sebben,
őszi felleget akartam magamhoz láncolni,
a számban vagy,
homlokom szeplődi csillgaival körbevonva,
akár a délben puhított csípőszag, alkudna
az életéért, vagy hagyna elgőzölögni 
lelkesen. Nincs olyan kérdés, melyekből
gyöngycsíkot fűznék, harmat a fejpárnám,
csöcski bigyula a révedés, a sosem élt, alkalmi,
mozdulatlan éjben. Párna voltam magam is,
rajtam pöffeszkdett saját apám sorsa, megettem
és meggyúrtam, ő elsírta magát, megsajnáltam
és együtt énekelve sírjánál, elhagytuk az előneveket
és a szorzatokkal bekent áttetsző hazugságokat.

Kiléptem a reggelbe, malacsikolyok orgonadús
szinfóniája, vér és pálinkás bűz, a szarszag
hajnali kimérése darabokban, mint a metszett
dinnye augusztusban, de a nyár túl rég és túl jövő,
ilyenkor csak a hús és máj, az alaktalan zsémbelyek
és a köztes manók járataiban alvó én felismerése,
parasztoknak és proletároknak fenntarott
mű-márványlap a síron, éjjel font alakváltó
üzekedés, amikor a hím és a nőstény összeér
és elkezdik tákolni a jövőt, ami megevett a hajnal.

Puha a véglegesség, sorban fekszenek a málhák,
köröttem varjak szárnya alá varrt véghuzatok
pörlelkedő szájcsírái, tátogva akarnak magukba
sertésnek, dörgölnélek kis pogány! Az újrothadt
lelked zászlókba és himnuszokba tekert
fosszagodat adnám előkének, hófehér szöveten,
kék pecséttel. Aludni a mának, hogy álom,
hogy anyádból fakadt kézen járó bohóc,
hatalmas fogsorát belénk rejtse. Halva, jó.

És szenderegnék, egy fasiszta disznó öblös mellkasa
szőrtengert erdővé vajákol mellettem, ordít, és üvölt,
életet akar a rögök és tőkék közt, ahol a hagyomány
a félelem a mástól, a dicsőség a lopás és az önazonosság
a teljes hallucináció és többes személyiség, hazugság
imádat felletti erekcióval. Mi az ami a mélyben tart?
A váladék? Az erőszakos apád szervének édeskés
szömörcsög-illata? A zászló és a külső bűnbakok
rágása, hogy ne kelljen a tükröt magam felé rondítani,
csak ne nézzen és ne kérdezz, mert ott: a nemzetfestő
mélyben minden annyira eladható. Nincs velem és
alig valami, ami megsajnálja a szépet, mert a kevély,
az alattvalóság és a hatalom bűvölete: termékként adható.

Alszom I.

A pincében egy kellemetlenkedő törpével 
beszéltem, megkérdezte: ki eteti a gonoszt?  

Ki véd meg tőle? Csak hümmögött hozzá,
majd miután meztelenre vetkőzött, hurkot
vetett az egyik vastag csőre. Az egyik kezében
a kötelet tartotta, a másikkal integetett,
valahonnan előhúzott egy sámlit, ráállt,

miközben

mindkét lábával egyszerre rugózva, kirúgta 

maga alól. A levegőben még rántott egyet 

magán, 

ügyelve arra, hogy minél hangosabban 

reccsenjen a nyakcsigolyája, búcsúzóul. 

Én madárcsőrként éltem akkoriban, és egy 

kalitkában gubbasztó fürjön át figyeltem

a külvilágot, ebből a szűk börtönből lestem, 

ahogyan himbálja őt a késő esti huzat 

és örültem, hogy kijutott a csapdánkból.

Odakint - mint albatroszcsapat, a táplálékot 
harácsoló hópelyhek körbetáncolták a házat,
a kilencvenes évek múló szénégette püffedéke,
a házunk előtt a zöldre festett zöldségesbódé
hátulján a húgyfoltok, melyeket a hazafelé
tartó részegek rajzolták rá. Ez volt a van.

Amaz pedig a feledés-örvénylő szíve, 

mélyén anyám kezeivel, melyek vékony
műanyag csövekként, vérfolyással
és ibolyaillatú parfümtől átitatottan, 

elmúltak,  simogatás, étkezés-bábozás.

Egy bizonyos bonyolultsági szint felett,
a dolgok olyan sokféle variációt hoznak
létre, hogy úgy tűnhet, mintha teremtés
lenne az, ami valójában csak egy réteg,
vagy egy újabb, pillanatnyi kombináció. 

Ott van az élet. A fogalma úgy csüng
előttünk, mint egy különleges, egyedi 
tartomány, álmodik. Selyem szigetek,

különleges fényeiről, bonyolultságról,

de valójában minden: véletlen leágazódás,

mintha szétkennélek egy papírlapon,

zsigereiddel rajzolnál gyermeteg formákat.

Aludnék, ha csak kérhetném: a végemig,

ahelyett, amiben való. A napos dolgok léte,

ébrenlét erőszakos szemhéjvésői, félsz,

csalsz, mert hazudnod kell, de erőszaktól

cserzett nyelved nem varázsol gyerekké.

Régi fotókat néztem, olyanok voltak, 

mintha megfertőzek volna valamiféle 

kedélyes halállal: a mosolyok fogsorai 

ragadozókká vedlettek, elmúlt, vagy
mégsem, puha sarkak olyan tollakkal
kibélelve, melyekből a akármi épülhet,
vár, ház vagy temető. Nincs közöm hozzá.
Az tesz felnőtté, hogy gyerek vagyok,
nem válaszolok olyan kérdésre, ami
számonkérés. Nem alszok veled és nem
fogom a kezed. Csak az emlékekben 

vagyunk ugyanazon a szigeten, mely 

rég alvad vérrel rajzolt bokrok közé 

múlt és dermedt rajzhegységet növeszett.

milyen terek laknak véges pótszakaszok
margóra rajzolt keresztjein, karjai akár
dagadt nyári esőcseppek, lógva erősítik
a báb szindróma alaktalan álmodozásait.

fürtökbe szerveződik a déllel jött halál,
lassú dalt fúj a reményekkel telt sebekre,
alakot vált a pálcikaisten, zsíros hasával
utat tör a fénytelen, penészes enyészetbe.

Átlátszó ember-ól kockák falai, árnyaikhoz lapulva, simára dörzsölt bábok,

Szürke köröket rajzol köréjük a morgás, közben lassú rágással emészt, 

az álmok paplanként fedik el az akarat csábító szagára tekerődző rombolást,

nem múlik többé semmi, örökbe fagyott gondolatként havazik köröttünk a fény,

a lehetőség a jóra, már csak gyermeteg együgyűségnek tűnő elhervadt petty,

a madarak autókká olvadnak, kábult és fáradt szuszogások egymás oldalán,

a tükörben, róla azt hittük, csak a poklok legbelsőbb ajtaja mögött élhet,

onnan bámul, nárciszokat esőzve a nedves fűszálakkal bevont árkokba,

elmossa a magokat a születő zaj csendes szingularitásból torzult üvöltő ajka,

csak úsznék, ölek rózsaszínű löttyében, örökléttől fertőzött zsírban,

vagy váladékban, nem él ma a többé, nem dúdol pajzsot álmokból halva,

dacos rétegek morbid fiákerében, nem húny elég szerepet valénkban,

csupán őröl, eszik ha élni vél, magasan, mélyben, egyenrezgésre halva.