csak a belső virágok - tudod, a képzelet, amiről mindenki tud, de ha lehet mellőzik, mert ha meglátnák a valódi ént, azt a kis mogorva szörnyet ott a belső kalitkában - megrémülnének: ez én??? : túl sok a csábítás, túl sok a rohanás, a baj, a félelem: pedig végül nem maradt más. hasonlóság: hogy végre hasonlítsak arra, aki gyerekként voltam: ott van. csak le van takarva, el van rejtve:::írhatnám: a bezárt szögek szigorúsága megható, mert a rémísztő szögletességük valójában szelídség, egykedvűséggel vigasztalom magam, kora reggel és késő este ugyanaz a monotontűrő jellem lehetek a saját csendemben, láthatom és érezhetem kívül, belül a magányt - nem azt a kényszer és fájdalom szülte magányosságot, amit oly agyakran csak az önzésünk szokott gerjeszteni, vagy az önzésünkön esett sérelem - persze nem mindig, hanem a szemlélődés, az ön-megfigyelés magányát - nem hiszem, hogy lenne ennél megnyugtatóbb. Napi fél óra? Darabkákban persze. Ilyenkor hajnalban. Kevés... illetve a jelen körülményeim között csak ez a magány-szint érhető el, csak ennyi csend jár. Mások vajon miért félnek ettől? csak egy tükör ami mindent megmutat, nem kell mást tenni, csak csendben lenni, nem válaszolni mindenre, nem beszélni olyan dolgokról amelyek általánosak, nem hazudni, nem ítélkezni...nem állítani olyan dolgokat amiket nem tudok biztosan, csak hiszem, csak érzem - mert ezek mind hazugságok, a naponta rámrakódó fekete koszréteg alapanyagai, és ez a réteg egyre csak vastagodik, ahogyan öregszem. Le kell kaparni.

semmi nem olyan amilyennek akartam

Dock Boggs, Oh Death

darabkáim szétterítve, újra és újra magammal maradok, a többiek felnőnek és nem álmodoznak tovább.

Nem értettem, hogy miért kellett ott lennem, azt sem, hogy miért nem lehetett soha egyszer sem őszintének lenni. Ezek a felesleges kérdések, körös köröket rajzolnak körém, hogy ne tudjam abbahagyni mint valami rossz biciklikerék. Innen nézve a hazugság jó volt, csak a lehetőségek fogytak el, egyszerű matematika. Előfordul, hogy nem az ötlet fogy el, hanem csak egyszerűen nem létezik több ötlet. Ez is ilyen volt, csak seb maradt után, de csak bennem. Elég ha két-három havonta leírom magamnak, így könnyebb a felejtés, a lélegzés és bármi. Akár még nő is lehetnék, akiben nincs kódolva a könyörtelenség és a keménység? Ez felszínes.

a nappaliban az ablak alatt aludtam, valahogy rámdőlt a párkányról az egyik csíráztatott virág, ami egy spary tubusának a kupakjában volt, csurom víz lettem. álmatlanság. újra és újra.

"mindig vonzódtam a 60-as, 70-es évekhez, nem tudom miért, talán az illúziók miatt, elsősorban, akkor sem történt semmi, ezt gondolom, hazudni szép dolog, életben tart, ismétlődő kopogás." - gondoltam, de nem írtam le. Az élmények kör. A simogatás négyzet. A lábfejek az asztal alatt máséi, az enyém nem ennyire csontos és szabályos. Termelés parádé, üzleti terv -- ez onnan jutott eszembe, hogy híreket olvastam. Kevés szánalmasabb dolog van annál, mint amikor egy menekülő, egy messzire került, egy emigráns hosszú évek után hazatér. Néha azt bizonygatja, hogy mindenütt egyforma, néha megdicsőül, néha elrejtőzik - alkata válogatja. És nyilván. Igen. A siker-sikertelenség-motiváció trió. Nem elegáns. J. ma lett 28 éves, tilos a gratuláció, tilos minden. Ezt csak úgy idecsúsztattam, kódolva magamnak, mert a legfontosabb mondatok, amelyekben el vannak rejtve a rólunk szóló titkok - ezeket legjobb ha belekeverjük a lényegtelen mondatok masszájába, hogy ne látszódjon az esendőségünk és a félelmeink. Csak az orron át lélegezni, csak üveges szemekkel előrefelé bámulni és elfogadni ami van.

The Body - Hail To Thee, Everlasting Pain [Official Audio]

Toumani Diabaté & Ballaké Sissoko (1999) - Récital duo de kora

ideraktam néhány zenét, hogy ne felejtsem el miket hallgattam ma, mert

SD Laika - Gutter Vibrations

Anat Ben David - Things I Can Do

"vannak a faszfejek és a nemfaszfejek" - ennyit gondolt a világról, még negyvenkét éves korában is, csak éppen úgy, mint régebben, az unalom és az elfojtásos játékok, irányíthatatlanná tették azt amiről sokáig azt képzelte, hogy képes irányítani? azután a megváltási kísérletek, mert valamibe mindig kapaszkodni kell? anélkül nincs. (a kor divatja: a magyarok külföldre mennek --- kik ezek? kik? valamiféle fura fogalmakat használnak "haza", "otthon", "kötelesség", "tudás" --- mintha mindenki politikussá változott volna? teljes az elhülyülés, agyhalál) a hit az kell, valamivel csak ki kell tölteni azt az ürességet ami egyre csak növekszik - ha ez már nincs, akkor jó lesz valamelyik ismert önjelölt guru, aki jól hangzó baromságokat kever, (a belső házam ablakaiból vér csorog a lábafejemre, meghaltunk?) nevetséges blődségekkel, de legalább valami, legalább több mint ami amúgy lenne: a tükör, a fájdalom és a rögös utas gyógyulhatnék.
odalent a kibaszottautók büdösfüstje, a mozi előtt egy kisebb csoport rugdossa éppen a szemétkukát, egy darázs próbál bejönni, nézem ahogy repked az ablak előtt, azt képzelem, hogy el tudok aludni tőle, hogy jöjjön az a néhány hányinger nélküli órácska, és lehetőleg álommentesen kérném - mondhatni: ájulásszerűen - mint a kávét tisztán, cukor meg tej nélkül. csak úgy, cigivel, vagy valami. nah.

Alighiero Boetti, Me sunbathing in Turin 19 January, 1969

Piero Manzoni, Artist's Breath, 1960

Irene Alfaro, Oil on canvas. 90x80 cm. 2013

álmatlanság    -------------------------------------------------------------------------------------- ----------------- --------------------------------- -------------- álmatlanság álmatlanság +++++++++++++++++ álmatlanság ++++++ álmatlanság

Odilon Redon, The Smiling Spider, 1881

Zhang Leping, Sanmao Comic series

álmatlanság. csak alig három órát sikerült aludnom, azt hiszem ez hosszú nap lesz...

Hélio Oiticica, Grupo Frente 24, 1955

Mithu Sen, Border Unseen, 2014

Mithu Sen, Border Unseen, 2014

Erőtlen ébredés. Két hétig nagyon rossz volt, alig láttam ki a sokféle függöny mögül, ma reggel éreztem először, hogy képes vagyok létezni, az ilyen hosszú alagutak szerencsére ritkán fordulnak elő, régebben mindenféle borzalmas dolgokkal voltak teletömve, az utóbbi időben csak szürke, csak lépkedsz benne, még az irányt sem tudod, olyan mintha nem lenne semmid, nem lennének eszközeid, gondolataid, érzéseid, semmi. ilyenkor jön jól ha olvastál az alagutasdiról (mániás depresszió) és tudod, hogy az a legjobb, ha gépiesen teszed a dolgod (ha van munkád), gépiesen mosolyogsz az emberekre, néha elengedsz egy-egy nagyon rossz gondolatot, meggátolsz egy-egy kéjesen fájdalmas önrombolós játékot (mondjuk ha azon kapod magad, hogy a széken állsz egy kötéllel a nyakadban, akkor képes vagy lejönni onnan és két sóhaj után nyugton maradsz kicsit), mondjuk megsiratod őket és reménykedsz, csak annyiban, hogy talán holnap, vagy holnapután vége ennek az alagútnak is és ha kilépsz a végén, akkor a fűben ott lesznek az elveszett holmijaid - meg egyáltalán, örülsz annak, hogy van fű, ég, felhő.

Igen, ma reggelre már voltak felhők és esett is belőlük eső, elmentem futni meg bevásárolni, mintha nem történt volna semmi, remélem most egy-két hónapig nem jön alagút az úton.