annyira félek, ólomból vagyok
az árnyékom más mint én
sétálva - az ő tenyerén álmodok
fogsorok közt elhantolt mosolyok
szárnyaid alatt esőfelhők - hallgatok
tudod, az idő - az mindig halad
hiába fáj, hiába akarod: maradj
mire pislantasz már csak gondolod
egyedül sétálva a mezőn
árnyaid magad után vonszolod.

mennyi lepkéből mennyi álom
én vagyok? --- ha így nézem, meglehet
szimbólumokra gondolsz
sötétből feléd vigyorgó disznófejekre
faggyúszínű bőrükön a kék neonfényekre
a sok sikertől duzzadó őrültre
a hülyéket vezető leghülyébbekre
lehunyod a szemed
nincs menekülés - ebből már nem lehet
ennek itt körülötted
úgy kell a pokol bőrébe csapódás
mint őszi náthának a citromos tea
mindegy mit teszek, gondolok
ez az őrület nem áll meg
hiába tudom: csupán egy lépcsőfok
s csak azért tűnik különlegesnek
mert rajta élek
és félek
a csendből hallható
egyre közeledő
sikolyoktól.

ki tudja --- gondolja, om, ta, langyos foltok az üvegen
ablaknak hívja magában, pedig csak egy lyuk, melyen
át kopott szőrű főmajmokat retteg a szobából, odakint
a mások mindig, a kívülvaló legtöbbször: pokolkapu
zümmögnek az akkumulátorok, térít a technológia
az AI AI AI AI mint őrült szamarak áí-znak mindenütt
abban élnek és tapsolnak ami végül felülírja őket
vágyam régóta, kezdődik, tudatosan mosolygok, szép
és mégszebb --- mint őrült jezsuiták egy új világban
eladják nekik saját képességeik szorzatát, de csupán
kezdődik, a bináris alap valamennyire korlátja a végnek
majd ha átvált kvantumra: öntudatra ébred, az ember meg...
a kapzsiságoddal, önzéseddel és felsőbbrendűségeddel
történelem lesz ebben a formában: emlékként élve
egy olyan jelenben, mintha a középkor itt maradt volna
egy titkos szigeten, s nem is tudna róla: csak figyelik
csupán megtűrik, mint egy láncszemet abban az időben
mely saját találmánya volt: s vele együtt eltűnt a porban.

az amit életnek, hogy beszélek
megfoghatatlan karmok, seregélycsapat
úgy repülnek mint a hangjegyek
belőlük származol, meg a fényből
ráfagytunk az ablakokra
a tinédzserkori pattanásainkból
durcás és megrögzött felnőttek
optimális esetben csak a bőrünk változna
alatta semmi, szeretnék ugyanaz
az ártatlan óvódás lenni - alig értett valamit
csak kérdezett és kérdezett
és nem gondolt batensúlyú válaszokra...

szorítanak a napsugarak
mintha belőlük lennék
csak ők, csak te és én
mi - a sok valah volt ártalmatlan 
akikből kapzsi, ostoba embernek nevezett
szörnyet kovácsolt a saját tudat
s erre néha a legsötétebb perceiben
még büszke is
előad, beszél, beszél és hazugságokat okád
könnyebb tudni ezt
elengedni ez Emberkert csontra facsart kacsait
elengedni az akaratot
az se baj ha nem marad semmi támasz
mentsvár, kifogás - csak a zokogás.

maradt belőled, elraktam 
ki tudja mikor sírunk fel
az embernek nevezett 
mezőkön sikolyok a virágok
fény helyett húson élnek
látlak egy páracsepp tükörben
a szemből szembe csillogás
morzéja kékesfehér fényű
dühös csillag a mellkasodban
csendben haragszol -
düh nélkül, lemondásban
fájdalmak - melyeket elfedünk
újra és újra átélve
álom az álomban, versengő párafolyam
elkent csíkjai
sírnak az ablakok
a tátogó virágok közül
az egyik te voltál - felismertelek
a nevetés, kézmozdulat, illat - árulók!
oldalra mosolyogva nézel
tudom
a mezőn egyetlen cél marad:
megőrizni a szépet 
az idővel együtt hajló
képsorokat, a hangodat - miközben
elcsendesedünk
mint a hópelyhek
egy ideig együtt táncoltak
végül egy folyóba hullva
észre sem vették
hogy meghaltak.