Ott őrizlek, ahol a mindeneket szokták
Madarak, fák és a szél borzolta mezők
Apró kamillavirágok, az akác illata mellett,
Mint a régi, elmosódott ünnepek árnyai
A kristályokká keményedett szépek tövében
Zöngék meg a haragok - csodálkozó szemek
Alámosott hűs padmalyok, repedésében
Melyeken a szem, kéz nyomokat hagyott
Utólagosan elmerül majd az egész - tudom
Az élethosszig kitartott hiányod addig is
Marad, Mint amikor rossz az álom, a nyelés
Fulladássá merevedve sikollyá lesz.
De ezt is csak álmodhatom - ennyi maradt
Ha van is kiút a végtelen reménykedésből
az csupán egy megkövült valóságba vezet
ahol a házak, utcák, ölelések fura aránya
A hórihorgas fenyő, a dáliák csodája
Arccal magunk felé, fényt-árnyat egymásra
Olyanná tesznek mint akik tudnak gyógyulni
Mert ha zúzódásaik nem fájnának többé
Velük múlna sebeik története - s az a kevés
mely még vigaszunk lehet,
Elmúlna, elapadna - együtt, velük.

Gnsknk

Az esőcseppek pöttömnyi sebek
Az ég arcáról mélybe hullva
Az ablakból kilógó kezemre
Pottyanva - cseppje rámpereg -
Mindegyik feléd hajolva
Zuhantában integet
A falevelek érzéketlen bőrként
Felfogják zuhantukban
A vízben oldott szavak szűretlen
Kesernyés esszenciáját
S közben, akik látják, talán
Azt gondolják: “ez is csak eső”
Mint bármelyik, bárhol
De én a a tiédnek érzem
A feloldott kristály könnyeket
S a kopogást hallgatva
Végül az éji zörejektől elalszok
Te pedig mosolyogva
vársz rám - megyek, megyek.

Mintha kiszivattyúzna az éjszaka
A magánnyal átitatott szobából
A redőny alatti sötét résbe húzva
Ahol az ijesztő odakintek laknak
A közelben terpeszkedő házak
magába mereveett tartozékai
Szájakká, szemekké érve benne
Vérbarna meggyként beérve -
halott gyümölcsök élő kacsokon.
Az egyetlen jó abban a mélyben
a magától lélegző ostoba sötétben,
hogy elhiszem - valahol messze,
egy ablak mögött te is ott állsz,

És bár rettegve, félve - belenézek,
Mert ugyanolyan ostoba vagyok
Mint az előttem s utánam létezők,
Vágyak, remények alá temetve
magukat és a valóság állandó
életeken átívelő véres pofáját
figyelmen kívül hagyva álmodnak -
előre lépnek, mélybe zuhannak
s még akkor is azt kívánva
bárcsak látná, érezné valaki
azt, amit csak ők - egészen addig:
míg a sötét nem teszi a maga dolgát.

az élet mindenféle
felesleges megindokolni
útjai kacskaringóznak
vagy épp alagútba tévednek
néha halk fájdalomba törnek
majd képeken mosolyognak -
közönséges a majomszeretet.

akárminek lehet címkéje
szemeid is így laknak bennem
esténként újra fellapozom őket
a felejtés azok kiváltsága
akik nem akarnak figyelni
a pszichológia magfizikája
bennük önmagát szereti.

úgy vagyunk jól ahogyan
hullámokból álló hullámok
észlelés szülte árnyékok
melyek egy-egy szebb napon
egymás felé nőnek
mint két hatalmas fa
mely egymás gyökerébe nőve
végül nem tudja ki-melyik
s hol a másik - mégis keresi.