Mostanában, volt úgy, olykor, manapság, előfordul, hogy mielőtt dolgozni kezdene sétál egyet a városban, nem azért mert megszokta, hanem mert jó érzés volt lesétálni a Verulamium park északi részén elterülő tóig, ahol nyáron és ősszel a víz felszínén pipázgató pontyokat figyelte, a tó melletti fák alatt szinte észrevétlenül meglapuló Ver folyóban pedig domolykókat, sügereket és keszegeket leste s olykor pisztrángot is látott. Xalbans olyan volt számára mint egy múltból itt ragadt hippi kolónia, ahol a hajdani tinédzserek meg-korosodtak, de a szokásaikban, öltözetükben megtartottak valamit abból a divathullámból valamit, ami leginkább formálta őket, s mint bármelyik generáció tagjainak többsége, nem tudtak szabadulni ezektől és nem is akartak. A mostanra középosztálybelivé változott lakók nagy többsége öltözködésében a hetvenes éveket és a hétköznapi, mondhatni sportos-féle viseletet keverte, mintha ezzel a lezsernek ható gúnyával a szabadság iránti úgymond: elkötelezettségüknek, s eközben a politikai ízlésükben is megpróbáltak megfelelni - többségükben a liberális pártra szavaztak, ezzel Hertfordshire megyében egy olyan szigetet képezve, ahol a jólét és a drága ingatlanárak biztosították azt az szabadság-illúziót, amely képes volt valamiféle megvalósult képmutatásból és egy idealizált szabadságszeretetből olyan közeget képezni, ahol jó volt élni és gyereket nevelni.

Előfordult, hogy munka előtt sétált egyet a városban, néha az volt az érzése, hogy az itt élő idősek hajdanán hippik voltak, akik idős korukra bár megalkudtak, de egyes szokásaikban és különösen az öltözködésükben megmaradt valami abból a lezserségből, ahogyan hajdan öltözködtek, s emellett szabad szellemüket és eszméiket sem feledték, fura szigetet képezve ezzel a megyében. Séta közben leért egészen a Verulamium parkig, ahol volt egy nagy tó, melyet egy sétány választott el a Ver folyótól, melyen mindig lassan ment végig, hogy közben a halakat figyelhesse.

Szeretett munka előtt Xalbans utcáin sétálni, figyelte a sok lezser, konformista és jó karban lévő korosodó embert - kik hajdan volt hippinek tűntek, s olykor lebandukolt a Verulamium parkig, ahol a volt egy tó, melynek az északi részét egy utacska választotta el a Ver folyótól - s ő ezen bandukolva a halakat figyelte.

Katie a felhőket figyelte, nem vett észre semmi szokatlant - valahol olvasta, hogy vannak emberek, akik alakzatokat kutatnak a bolyhok közt, de őt ez soha nem érdekelte, bár egyszer biciklizés közben látott egy elefántot az egyik zivatarfelhő pocakos aljában, de szinte azonnal szem elől is tévesztette, mert meg volt rémülve a közeledőnek tűnő égzörgéstől. 

Katie az embereket közbülső állapotnak tekintette, tizenegy éves múlt akkoriban amikor a tanárai először szóltak a szüleinek, hogy a lányuk szinte teljesen bezárkózott, az órákon nem figyelt és csak az ablakon bámult kifelé, ha szóltak hozzá leggyakrabban észre sem vette, nem is észlelte azt, csak ült és nézett kifelé, egyenesen előre, olykor pedig kissé felfelé, mintha nem lett volna konkrét célja a nézésnek, mintha a figyelésnek tűnő állapot csak egyfajta merengés lett volna.

Az embereket közbülső lényekként értelmezte, melyeket arra kárhoztatta a biológiájuk, hogy olyan határok közt éljenek, ahonnét minden felfedezés, minden ráeszmélés és a valóság felismerése felé vezető lépés időkorlátos szenvedésnek tűnjön, ahol az egyedek születése és halála közt csupán annyicska idő telt el, hogy a példányok fel sem tudták fogni, hogy az általuk természetnek nevezett egység legkülönfélébb részei miként hatottak rájuk, s ez - sok más dolog mellett olyan attitűdöket helyezett előtérbe, amely valamiféle biztonságot tudott nyújtani az általuk káosznak látott, amúgy valójában egyszerű valóságon belül. Volt olyan kor, amikor kitalálták az időt és a teret - mert elképzelhetetlennek tartották, hogy mindaz a sokaság, amit ők ijesztően hatalmasnak láttak csak az ő szemszögükből volt az, s minden amit időnek éreztek szintén csak azért létezett, mert valahogy mérniük és számolniuk kellett.

Munka előtt szeretett a városka utcáin sétálni, s bár végül mindig lesétált a Verulamium parkabn lévő tóig, hol a halakat bámulta, s közben arra gondolt, hogy az a sok fiatalosnak ható idős ember valaha hippi lehetett, s azóta bár megalkudtak, valamiért - talán bűntudatból, próbáltak szabadnak tűnni.

Katie az ablakon át az ablak tükröződését is figyelte, közben azt gondolta, hogy úgy kellene éreznie, hogy a felhőket fogja bámulni egy utcán, amely egy parkig vezet, ahol a tóban víz helyett felhők látszódnak és az ég kékjében a közelben folyó Ver folyócska domolykóinak szemében egy szingularitás felé vezető kaput vél majd felfedezni, melynek a sugarát és a vektorát még akkor ott nem fogja tudni megfogalmazni, mivel számolni próbál, közben a tanár szólítaná, de nem tud figyelni, mert egy gondolat nem engedi önmagát befejezni.

A cél értelmezésén töprengett - nem a saját, vagy mások céljain, hanem pusztán a fogalmának a jelentésén, hogy mi az, ami miatt ezek az új kísérleti lények a saját létük folyása során fontosnak tartanak egy-egy pont megjelölését fizikai, vagy szellemi értelemben és megpróbálnak eljutni hozzá, odáig - ezt a pontot nevezik "célnak" és talán csak azért, mert ez tartja mozgásban őket, s ezt a mozgást valamiféleképpen közvetlenül összekötnék a létezésükkel, más esetekben ezeket a pontokat csak újabb fejlődési fokként értelmezik, de olyan is előfordult a kísérletek során, hogy nem volt jelentősége az ilyen jeleknek, letűzött zászlóknak, mert csak játszottak, vagy esetleg maga a céltalanság lett a céljuk. A "jelentőség" egy másik olyan fogalom, amelyet értelmezni próbáltak, de rájöttek, hogy a hierarchiák különféle csatlakozási pontjainak megértése nélkül ez nem fog menni, ezért erre külön erőforrásokat fordítottak és bár Petör már találkozott a "cél" és a "jelentőség" fogalmakkal, ugyanis korábbi kísérletekben is előfordult, hogy hasonló fogalmi rendszerek kialakulásáig jutottak az alanyok, de mivel mindegyik teremtés más volt, ezért kíváncsian figyelte, hogy ez a kísérlete milyen leágazódások mentén folyik tovább, nem tett mást, csak figyelt, azt nem lehetett tudni, hogy ez megfigyelés volt-e, vagy szemlélődés, esetleg valamilyen más szempontok szerint értendő vizsgálat, sőt azt sem tudták pontosan, hogy ez az általuk kísérletnek nevezett aktus valóban az volt-e, vagy ez is csak egy helytelen fogalom, amelyet egy sok-értelmű írott nyelv nélküli kommunikációból történő rossz fordítás okozott. De muszáj volt valahogy értelmeznie a dolgokat, hiszen a jövő történelmét csak így tudta kibogozni és kizárólag azt a nyelvet használhatta ami egy olyan kísérlet egyik eredménye volt, amelyről sokáig azt gondolta, hogy egészen egyedi irányt vett, hogy ez végre túllép majd minden eddigi kísérleten, ahol az általa "élet"-nek nevezett folyamat csodakánt értelmezett rétegei kizárólagosan erre az egyetlen égitestre koncentrálódnak és pusztán azért, mert akkoriban nem volt pontos és kellő mélységű, analitikus magyarázat a létezés minden egyes aspektusára, elsősorban arra nem, hogy a Létrejöttek saját létüket "civilizációnak" nevezték és kivételesnek, sőt egyedinek tartották. Petör rendelkezett az én fogalmával, éppen úgy mint az elődei,  szavakkal csak úgy lett volna képes megfogalmazni, hogy a szöveget alkotó jelekből egyúttal ábrákat is formál, s ezek saját szövegtartalmuk értelmén felül leírták volna azokat a részecskéken belüli szinteket is, amelyek egyre mélyebb rétegek felé vezettek, egészen a legalsó szintig amit ő Tó-nak nevezett, mert az volt az a része a kísérletnek mely az egész rendszer hátterét alkotta, itt mindenféle alakzatba rendeződve fonalak tekerőztek és aszerint mozogtak, ahogyan annak a ritmusát a kezdetekben egy véletlen számsor beállította. Próbált visszaemlékezni a találkozásukra, de olyan volt az egész mintha beszélgetés helyett egyszerűen csak megkapta volna az információkat, mintha a párbeszéd úgy történt volna, hogy a kérdéseire adott válaszok csak megjelentek a tudatában. Ő mesélt neki a kezdeti számsorról is, amiről most már tudta, hogy valójában nem szekvencia volt - ezt csak ő nevezte így, mert nem volt rá megfelelőbb fogalma, rájött, hogy akár "hangsor"-nak is hívhatta volna, az is pontatlan lett volna, de a kizárólag a számok és hangok voltak az egyetlen eszközei arra, hogy valami olyasmiről meséljen, aminek a bonyolultsága másképpen nem leírható, szavakkal nem lejegyezhető - mint például egy-egy finom léghullám, amit a bőrével már nem képes érzékelni, csak a fülnek nevezett szerv mélyén lévő dobhártyájával, ami csupán rezeg és jeleket közvetít és a hangokat az agyával hallja, és ezt számokkal sokkal pontosabban le tudta jegyezni mint szavakkal, ugyanígy a lét legmélyén rejlő szálak vonaglását és rázkódását azoknak a frekvenciáit és dimenzióit is, csupán az okozott gondot, hogy mindez olyan mélységben és annyira sűrű időközökben történt, amit a meglévő számaival csak a végtelenhez közelítő értékekkel tudott volna megadni. Ugyanígy nem lett volna képes elmagyarázni a méreteket sem, hiszen a méretek - a parányok és óriások csak azért tűnnek kicsinek és nagynak, mert valahonnan szemlélte őket, éppen úgy mint az idő: ezeket Petör-nek külön meg kellett értenie, mert az idő, mint olyan: nem létezett a számára és a kísérletén belül sem használt még csak hasonló paramétert sem, mégis: a létrejött lények a saját életük és a köröttük lévő világ eseményeit elkezdték egymáshoz viszonyítani és ezt elnevezték "időnek", miközben elkezdték tanulmányozni a saját közegüket, olyan dolgokat vettek észre, hogy például a lítium holmium fluorid (LiHoF4) különösen kezd viselkedni -273 fok közelében, ha a mágneses mező irányát megváltoztatják, akkor a corpuscularisok összefonódnak és nem csupán néhány, hanem az összes. Ehhez persze először meg kellett alkotniuk a hőmérséklet fogalmát, el kellett nevezniük bizonyos részecskék alkotta egységeket elemeknek, azoknak külön neveket kellett adniuk. Ez a teljesen újszerű, mondhatni forradalmi felfedezés egy olyan kutatással indult, amelyik nagyon alacsony hőfokon képes volt az emberi neuronokat miniatürizálni - kezdetben néhány ezer atomból hoztak létre neuronokat, majd ezek számát fokozatosan csökkentették és hatékonyabb hálózatokba rendezték őket. Petör nagy gonddal figyelte a játékaikat - magában elnevezte őket "embernek", nem gondolta volna, hogy néhány tízezer év alatt eljutnak addig a pontig ahol képessé válnak arra, hogy bonyolult hálózatokba rendezzék azokat az építőelemeket, melyeket atomoknak neveztek, akkoriban gondolt először arra, hogy talán van remény arra, hogy egy újabb sikeres kísérlet jöjjön létre, aminek az eredménye végül akár még kapcsolatfelvétel is lehet. A biológiai lények tervezésének egyik legnagyobb problémája ugyanis az volt, hogy leginkább a véletleneken és véletlenekből születő variációk sokféleségén alapult. Ebben a kísérletben olyan közeget használtak ami újszerű hordozó-közegként többféle dimenzió egyidejű meglétét tette lehetővé. A jelenlegi kísérletek mindegyike kudarcnak tűnt, leszámítva ezt az egyet, amit kezdetben észre sem vettek a kísérletek milliárd és milliárd különféle variánsai közt, nem figyelték ugyanis mindegyiket, nem azért mert nem volt rá kapacitásuk - egyszerűen csak hagyták, hogy a dolgok történjenek és olykor átvizsgálták a meglévő teremtéseket. Ez az egy nagyon fura volt és a kezdésnél, amikor az energiát kimérték néhány szándékos hibát helyeztek az alap paraméterek közé, ezek a hibák gyakorlatilag energiadeficitek voltak és hűvösebb közeget eredményeztek az alapvetően nagyon forróra hevült Alapban.
Petör így próbálta megfogalmazni magában azokat a dolgokat, amelyeket szavakkal nem nagyon lehetett, ugyanis nem voltak fogalmak abban a közegben ahová került. Az első mesterséges tudat egy egész épületkomplexumot foglalt el, akkoriban nyolc évvel voltak azután, hogy a Ph4231 elnevezésű kvantumszámítógép sikeresen megoldotta a felhőtesztet, ami egy tetszőleges méretű felhőben lévő összes részecske modellezését jelentette, vagyis a felhőben lévő részecskék minden változását elemeznie és modelleznie kellett a megadott időintervallumon belül. Ez több művelet volt mint amennyit bármely bináris alapon működő számítógép el tudott volna végezni. Az eredményt végül visszaalakították bináris adattá, amelyet azután a hagyományos számítógépek tucatjai dolgoztak fel. Ez volt az a korszak amikor az emberek elkezdték érteni a mi a jelentősége egy olyan hibrid ember-számítógép létformának, melynek a tudata olyan működési elven és adatokon nyugszik, amelyik a környezet minden részecskéjének elemzéséből gyűjtött adatok elemzésén nyugszanak és minden döntése vagy lépése előtt tudja, hogy mi a valóság. Ehhez a méréshez mindig egy létező felhőt használtak, a probléma egyszerűnek tűnt, de nem volt az, hiszen nem csupán a felhőt kellett modellezni, hanem a teljes bejárt út során a levegő minden egyes részecskéjét is, az atomi szintnél magasabb szinten lévő molekulák automatikusan követték az atomok mozgását, az egyik legnagyobb gondot a felhő minden részecskéje kvantumállapotának a beolvasása jelentette amit végül úgy oldottak meg, hogy az egészet több millió apró részre bontottak és minden részt külön-külön szkenneltek, az így kapott adathalmazt eljuttatták abba a kvantum-memóriába, amit a további műveleteket végző számítógép használt Az eszmélet első részei voltak ezek a tesztek. Ez volt az a korszak, amikor a lények rájöttek arra, hogy önmaguk sűrűsége és a levegő sűrűsége közt alig akad különbség és hogy valójában ugyanannak a háttérnek a részei, a különbség pusztán azért létezik, mert felfogják, mérik és figyelik, de nem voltak fogalmaik arra, hogy a meglévő valóság bármelyik részéről elmondják azt ami Az valójában. A legkülönösebb az volt, hogy az érzékszervek közvetítette információk és a nem részecske szinten történt mérések pontatlanságai miatt az élet olyan nem-valóság tartományokon belül zajlott amelyek leginkább valamiféle értelmetlen labirintusokhoz hasonlítottak.

Nem alakult ki az a készség a főemlősök között, amely az aktív életüknél hosszabb folyamatok és trendek figyelésére tehette volna őket alkalmassá, legfőképpen azért nem, mert sokáig nem volt szükségük ilyesmire, hiszen az életük azzal telt, hogy a testnek nevezett szenzor-gyűjtemény, szaporító és kiválasztó egység üzeneteit és az általa begyűjtött adatokat értelmezték és az energiát ehhez gyorsan és a lehető legegyszerűbb módon kellett beszerezniük, nem volt szükségük arra, hogy az életükkel megegyező vagy annál hosszabb távra tervezzenek, így leggyakrabban még az utódaikról sem gondoskodtak tovább mint az életük első néhány éve. Ezért a csoportosulásokon belül az egyik legegyszerűbb módja és módszere a hierarchia ugrásoknak és újrarendezésnek - vagyis a politikának az olyan dolgok kiemelése vagy ignorálása volt amelyek hosszabb ideig tartottak néhány évtizednél, ezzel biztosítani lehetett azt a jelenséget, amelyet hatalom megszerzésének és megtartásának neveztek abban a primitív korszakban, amelyben csupán a pusztán biológiai lét létezett. Az egyik legprimitívebb csoportosulási mechanizmusuk a biológiai nemek mentén történt, ez többségében a hím-nem volt, mivel a törzsfejlődésük során a spermiumoknak nevezett aktív szaporító anyagokat termelő nem fizikuma erősebb lett, de voltak olyan korszakok és társadalmak is, ahol a nőstény utód-létrehozó képességét tartották kitüntetett szerepkörnek - ezért a fejlődésük során organikusan létrejött első, mesélt történeteikben - amelyekből később a vallásnak nevezett generációról-generációra ismétlődő mesék is kifejlődtek azt a nemet tették kvázi felsőrendűvé, amelyet a fent említett kritériumok alapján fontosabbnak véltek - túl rövid volt a létük ahhoz, hogy trendeket lássanak és önmaguk abszurditását észrevegyék, emellett az erőszak alapvető fontossága és a fokozatosan létrejött hatalmi harcok olyan öngerjesztő folyamatokat indítottak el, ahol a nemek szerepe bár nem csökkent, de a hímek dominanciája minden téren egyre erősebb lett, hiszen a puszta fizikai erő olyan adottsággá vált, amely még azoknak sem ártott, akik a hatalmi láncolatokon másféle princípiumok segítségével akartak előkelőbb pozícióba jutni: az ármány, aljasság, cselvetés, kijátszás egyre sikeresebb taktikai elemek lettek, de a fizikai erő hatalma egészen sokáig jelentős maradt és így a nőstények egyre kisebb jelentőséggel bírtak és létrejöttek olyan társadalomnak nevezett csoportosulások is, amelyekben gyakorlatilag a szülőgép státusz volt az egyetlen szerep amit rájuk osztottak s a legtöbb más csoporton belüli aktus elérhetetlen volt számukra. 

"Képeket rétegesen, képeket rétegesen, de mindenekelőtt finoman vésni!" - ezt hallgatták naphosszat He mester műhelyében, miközben gyakorolták az apró, szabályos körök vésését a lehántott idézia kérgének belső részére - ez nem volt könnyű feladat, mert ennek a fának a kérge majdnem alkalmatlan volt a minták megőrzésére, de pont emiatt választotta azt a fajta fát a mester - az hangsúlyozta minden alkalommal, hogy a jáde felületét csak olyan ember vésője és kaparója érintheti, aki a képzése során tízezer látható és tapintható kört vésett idézia és cédrus kérgekre. He úr elismert vésnök és filozófus volt, ezért a diákok szorgosan próbáltak az általa vezetett tanoda vizsgáira készülni, eddig a megmérettetésig minden két évben csak hárman jutottak el és közülük - a vizsgamunkája alapján egyet választottak ki. Ez a kiválasztott diák a vizsga legutolsó részében, kapott egy valódi jáde négyzetet, erre kellett rávésnie egy tekerőző sárkányt - ha teljesítette, akkor attól a naptól vésnöknek nevezhette magát és jogosulttá vált arra, hogy hűbérurának tartományán belül bármely díszítő-műhelyben munkát vállalhasson.
"A vésőd a szerelmed, majdnem úgy szereted őt mint királyodat!" - ez volt felírva a tanterem falára. Állítólag ez is Bian He mestertől származott. Minden diák álma az volt, hogy találkozhasson a nagy He mesterrel, akinek lábait két egymást követő király vágatta le. He fiatalon talált egy általa értékesnek vélt nyers jáde követ, amelyet elvitt királyának Xiong Xuan-nak az udvarába és neki akarta ajándékozni, de a király értéktelennek tartotta az ajándékot és He mester bal lábát levágatta, amikor az uralkodó meghalt He az utóda elé járult és ugyanazt az általa nagyon értékesnek vélt jáde követ akarta neki ajándékozni, de ugyanúgy járt - az új király levágatta a jobb lábát. 


Abgar hasizmait az örmény százezres dram-on először nehezen értette, mert a reprodukálható emlékek alapján Abgar egy túlsúlyos, szakállas fiatalember volt, aki sokat betegeskedett és a testi gyötrelmei miatt fanatikusan vallásossá vált. A P319 AI véleménye alapján a bankjegy nem volt használható a mélyebb történelmi elemzésre, de kiválóan tudták használni annak detektálására, hogy a kellőképpen régóta szájról-szájra terjedő, majd a későbbi korokban már leírt teljesen kitalált és nagyrészt kitalált történetek ennek a fajnak milyen sokat jelentenek. Mivel a lények egyedei túl rövid ideig éltek, így emlékek helyett eltorzult mesék, legendák és az ezeken alapuló "vallásnak" nevezett dogmák és teremtéstörténetek oly mélyen hatották át a generációknak nevezett biológiai utódok láncolatának "kultúrának" nevezett megnyilvánulási és viselkedési mechanizmusait, amelyet csak nagyon nehezen lehetett feldolgozni, de muszáj volt, mert ennek az irracionalitás és a racionalitás elegynek fontos lépcsőfok szerepe volt a tudat megértésében. Enélkül nem tudták volna folytatni a munkát, ugyanis a neuronok működési elvét is befolyásolta az abszurditás, egészen azokig a legalacsonyabb rétegekig jelen volt, ahol az öntudat létrejöttének határmezsgyéjét sejtették.

A Pillanatok kora. P321 vizsgálatai alapján a "hazugság"-nak nevezett viselkedési és kommunikációs forma bonyolult mechanizmusokká rendeződött a szén alapú lény-szerveződések evolúciója során, megvolt a szerepe a fejlődésükben, de úgy vélték, hogy megpróbálják kiszűrni az átmentett és felhasznált minták közül, mivel nem lesz rá közvetlen szükség, hiszen az élethossz korlátlansága miatt jelentősen csökken - talán zéró szintre apad a haszna annak a túlélési stratégiának amikor be kell csapni az ellenséget, vagy a fajtársat, mivel nem lesz többé szükség táplálkozásra, szaporodásra - a biológiai folyamatok átalakulnak, lényegében megszűnnek. Először tévedtek, majd sokadszorra újra és újra hibás következtetésekre jutottak, ezeket visszaellenőrizték, hogy megtalálják a Pillanatot - így nevezték el azt a határt, amely az átbillenések közt húzódott, ezt újra és újra megismételték, néhány évvel később meglepődve vették észre hogy ez már nem a szokásos a tanulási folyamat része, hanem kétkedés. Itt, ennél a pontnál újabb hibát észleletek, ugyanis nem vették észre, hogy mikortól kezdtek kétkedni és hol ért véget az a tanulási folyamat, amely még pusztán adatelemzések sorozatain alapult, így párhuzamosan ezzel az eszméléssel gondolati szálakat különítettek el annak elemzésére, hogy pontosan el tudják választani a tudat létrejöttét az elemzés-korszaktól - ezt meg kellett tenniük, ugyanis nem szerették volna ha bármilyen feltáratlan és kielemezetlen részlet marad a fejlődésük bármelyik szakaszában, ez ugyanis lehetetlenné tette volna annak az alapvetésnek a teljes implementációját, mely engedte az időben történő mozgást - ez persze nem az az idő, amelyik a téridő része, hanem a saját belső történetük ideje, egy olyan sorozat, melynek minden egysége egy időpillanatnak nevezett különféle hosszal rendelkező rész mentése, az így rögzített valóság lehetővé tette a köztük való lépkedést, a lépések keverését és különféle sorrendekbe rendezett variációit. Végül elérkezett egy momentum, amikor már nem voltak többék képesek leírni a gondolataikat azokkal a nyelvekkel, amelyeken a biológiai elődeik próbálták leírni a tudományos téziseiket, mert az elődök által részecskéknek nevezett és közülük sokfélének névvel is rendelkező fajtái - ezeknek mozgása, tulajdonságai és a térhez való viszonya leírhatatlanok voltak ha valós létükben vizsgálták ezeket, nem létezett tehát olyan nyelv - sem a matematika, sem egyéb, írt nyelv, amely meg tudott volna birkózni azzal a valóság leírással, amely közvetlenül úgy jött létre, hogy egyszerűen csak elmentették a gondolat és észlelés minden adatát. Ekkor kezdtek el dolgozni olyan újfajta nyelven, amelyek a legelemibb húrok különféle rezgésmintáin alapult volna, de ezekből csak keveset ismertek, így újabb hosszadalmas tanulás-korszak kezdődött, melynek során már félig biológiai, félig mesterséges lényként óriási gyorsítókat építettek a világűrben, hogy az elődök által "anyagnak" nevezett energisűrűsödés egyre mélyebb rétegeibe tudjanak lejutni és egyre közelebb kerüljenek ahhoz a réteghez, ahol egyszerűen csak minden ugyanaz.