Ginának
Hol van a szépséges történetünk? Merre lakik a folytatás?
Oly szűkösbe fordulnak a lépések, elégséges egy képzelt tér,
ott vagy, kérdezlek, másfelé nézel,
ha a szomorúság elér egy pontig,
onnantól vidámság lesz? Vagy inkább belepusztulunk?
Széttöredezett arcbőr cserepek a szemeim körül,
mintha porrá őrlődnénk saját ujjaink közt,
a szél így felszívhat bennünket, hogy távolra fújjon,
végtelenbe nyújtva a távlatot, az összetöppedt
emlékek ott kavarognak, de ki akar emlékeket?
Aki a jelenben elveszítette
A hangokat, illatokat az életet.
Messzi vagy,
de ez a táv nem térben, hanem szívben méri magát,
néhány centire tőlem, ugyanabban a lakásban,
az elérhetetlen
fürdőszobában, mely most egy másik kontinens.
Az este orrvérzéstől átázott, titokban kidobott
papírtörlőké, a stressz és a rettegés
édes paradicsompüréje, puha és lucskos,
ökleimmel dagasztom,
eltereli a gondolatokat, minden egyes mozdulatunk
menekülés, értelmetlen és céltalan önzés.
Amikor beszélgetünk,
mintha hivatalban lennénk,
válaszok sora, semleges,
impotens kérdésekre,
akárha fertőzést kaptunk volna,
értelmetlen dolgokat teszünk,
ha végre elalszunk - te a hálóban,
én a nappali szőnyegén: rémekről, szerelemről álmodunk,
egymással,
látlak a távolban, farmerban,
először az Örs vezér téri Árkád első bejáratánál láttalak,
az út túlsó felén,
ahol a metró végállomása van,
a zebránál álltál,
azt hiszem ez a legfontosabb titkos képem,
ilyen csak egyetlen lehet mindenkinek. A járvány
első hónapjaiban, összezárva, esténként
a nappaliban táncolunk, kártyázunk és nevettünk,
most pedig a magány szintaxisának
minden szabályát követve,
a tagadástól, az utcai spontán síráson át,
a halálfélelemig,
az idő
ilyenkor megengedőbb, előre-hátra lépkedhetünk benne,
a most és a volt között
alig akad különbség,
csupán a minden. A hasonló dolgok
közelről nézve egyre különbözőbbek.
A történetünknek másképpen
volt kitalálva az íve,
az önzésünk eltorzította,
én itt ülök, te a reptéren,
ahelyett, hogy a fülembe szuszognál,
a magányunk csendes mosolyai
önmagukat másolják, úgy költöztek belénk,
hogy nem volt helyük, de rágtak maguknak,
hagytuk, hogy olyan mérgeket igyunk, melyektől
a szeretet szétrohad,
elfelejti a másik szépségét,
melyet valaha oly nagyon őrzött,
s halni tudott volna a percnyi hiányától,
most pedig úgy tesz,
mintha az üresség hétköznapi lenne.
ott vagy, kérdezlek, másfelé nézel,
ha a szomorúság elér egy pontig,
onnantól vidámság lesz? Vagy inkább belepusztulunk?
Széttöredezett arcbőr cserepek a szemeim körül,
mintha porrá őrlődnénk saját ujjaink közt,
a szél így felszívhat bennünket, hogy távolra fújjon,
végtelenbe nyújtva a távlatot, az összetöppedt
emlékek ott kavarognak, de ki akar emlékeket?
Aki a jelenben elveszítette
A hangokat, illatokat az életet.
Messzi vagy,
de ez a táv nem térben, hanem szívben méri magát,
néhány centire tőlem, ugyanabban a lakásban,
az elérhetetlen
fürdőszobában, mely most egy másik kontinens.
Az este orrvérzéstől átázott, titokban kidobott
papírtörlőké, a stressz és a rettegés
édes paradicsompüréje, puha és lucskos,
ökleimmel dagasztom,
eltereli a gondolatokat, minden egyes mozdulatunk
menekülés, értelmetlen és céltalan önzés.
Amikor beszélgetünk,
mintha hivatalban lennénk,
válaszok sora, semleges,
impotens kérdésekre,
akárha fertőzést kaptunk volna,
értelmetlen dolgokat teszünk,
ha végre elalszunk - te a hálóban,
én a nappali szőnyegén: rémekről, szerelemről álmodunk,
egymással,
látlak a távolban, farmerban,
először az Örs vezér téri Árkád első bejáratánál láttalak,
az út túlsó felén,
ahol a metró végállomása van,
a zebránál álltál,
azt hiszem ez a legfontosabb titkos képem,
ilyen csak egyetlen lehet mindenkinek. A járvány
első hónapjaiban, összezárva, esténként
a nappaliban táncolunk, kártyázunk és nevettünk,
most pedig a magány szintaxisának
minden szabályát követve,
a tagadástól, az utcai spontán síráson át,
a halálfélelemig,
az idő
ilyenkor megengedőbb, előre-hátra lépkedhetünk benne,
a most és a volt között
alig akad különbség,
csupán a minden. A hasonló dolgok
közelről nézve egyre különbözőbbek.
A történetünknek másképpen
volt kitalálva az íve,
az önzésünk eltorzította,
én itt ülök, te a reptéren,
ahelyett, hogy a fülembe szuszognál,
a magányunk csendes mosolyai
önmagukat másolják, úgy költöztek belénk,
hogy nem volt helyük, de rágtak maguknak,
hagytuk, hogy olyan mérgeket igyunk, melyektől
a szeretet szétrohad,
elfelejti a másik szépségét,
melyet valaha oly nagyon őrzött,
s halni tudott volna a percnyi hiányától,
most pedig úgy tesz,
mintha az üresség hétköznapi lenne.
No comments:
Post a Comment