KJHKJHKJ492837498

Az elveszett mosolyaid véletlen titkai,
láthatatlan rések a levegőben, köröttük
reszkető fényekben: idő-pelyhek keringése.
Belsejükben egy-egy arcunk: amikor még
közelről néztünk szemeinkbe, sóhajokat
gyűrögetve: öleld és oldalában aludj,
végül elfordul,
ajkadból már nem kér: könnyeid cseppjei
alatt a szeretett virág, alváshoz készülődve,
nárciszait és krókuszait másnak álmodja,
pettyes nadrágjában a párduc: archív kép,
nézed, ahogyan ujjaidat szoktad, ámulva
és szomorúan, tehetetlenséged
komótosan csorog a folyosón át a hálószoba
csukott ajtajáig, hullámzik a puha szőnyeg,
szürke bolyhai közt ölelések, étkezések,
játékaitok és szerelmeitek ezer lenyomata,
a veszekedések harcának kusza irányai,
mint havas erdőben a vadállatok lábnyomai,
mindegyik más irányba szalad, mutatják
merre ment a fürdőbe, mint indult munkába,
merre sétáltunk és táncoltunk, amott húzta
a cipőt, itt két nyom egymással szemben,
talán toporgott előtted: 
közös csendünk őriz miközben fekszem,
sötét zselét présel körénk, altatók
valósága,
szótlanság, a magadban beszélés szánalmas
körfolytonos zakatolása, ájulásig, másig,
magányig: talán az álmodban újra éled,
s nem ébredsz fel,
csak ott maradsz.

fsfOOOp393783

Negyvenöt lettem, egyedül a csendben,
Elvont mérgek közt önmagammal szemben,
Elfeledni mindent, karjaimat széttárni 
s eldőlni a szélben, simítson és védjen,
Rejtsen ha kell és féltsen, emlékeket 
törölve. Hagylak, menj! Örökre minden
életemből, s ha vigasz vagy bátorítás
oly jól esne, legyen a Csend a barátom,
és a sötét, homály nyugató szemei
az álmom, mely a jön s megy a
valóból és vissza, beszéd s szemek
nélkül is tudja azt a titkot, melyet oly
ritkán, életente néhányszor érezni,
hogy semmi nem fontos és az elmúlás,
a dolgok rendje, mint ez a test, benne
minden atom, régen felrobbant csillagok
pora, minden mozog, az idő csupán
egy folyam, múlunk és keveredünk,
a pillanatok pedig: az anyag eszmélete,
melyben velem voltál, bár figyeltünk
volna jobban: de az embernek ha 
van jellege - az az önzés, a hajtóerő,
mint akarat, ítélet nélkül ha nézem,
csak olyan mint minden: gyermeteg
emberi tudat, örökké túlélni akar,
fájdalmat, könnyet ürítve azokban
a sebekbe, amelyekké mindannyian
válunk, így ringva a néma semmiben.

kjhkjhkHJHHHHw3

Félek - illatod elillan, bezártam hát
a hálószobába, reggelente
beosonok hozzá,
érezni amíg lehet, közben látlak,
mintha ott aludnál a helyeden, 
megsimogatom a levegőt,
majd csendben, mint jöttem: kimegyek,
óvatosan csukom az ajtót,
nehogy felébresszelek.

UIOte546M

Az üres ágy, egy üres szoba közepén,
Fehéren világító szövetén görnyedsz,
Hernyóként átalszod a késő délutánt,
Abban reménykedsz, hogy rémálom,
Majd amikor minden eszmélésnél
ugyanazt az semmit találod, még
mindig abban bízol, hogy álom az 
álomban, lesz egy újabb ébredés, de
nincs semmi, csak a szürke szoba,
becsukod az ajtót, mert nem mersz
belépni, nem tudod mit kellene tenni,
végül bemész, kicsit hűvösebb van,
az ő szemével nézel a redőnyökön
keresztül, látod amint figyeli az utcát,
mint egy ezüstszőrű, zöld szemű macska,
puha mancsát maga elé nyújtva,
azt nézi, ahogyan az idő változik,
magát siratja: miközben sétál, engem
amikor magyarázok, őket: miközben
tolják a bicikliket,
kézenfogva lépdelnek: azután szétfoszlik
minden kép, eszébe jut, hogy
ilyenkor már reggelit készített,
de ma már nem,
maradt az illat a hófehér, csupasz
matracon, egy virágos
bögre, néhány sornyi üzenet
és egy útlevélfotó.

 Ginának

Hol van a szépséges történetünk? Merre lakik a folytatás?

Oly szűkösbe fordulnak a lépések, elégséges egy képzelt tér,
ott vagy, kérdezlek, másfelé nézel,
ha a szomorúság elér egy pontig,
onnantól vidámság lesz? Vagy inkább belepusztulunk?
Széttöredezett arcbőr cserepek a szemeim körül,
mintha porrá őrlődnénk saját ujjaink közt,
a szél így felszívhat bennünket, hogy távolra fújjon,
végtelenbe nyújtva a távlatot, az összetöppedt
emlékek ott kavarognak, de ki akar emlékeket? 
Aki a jelenben elveszítette
A hangokat, illatokat az életet.
Messzi vagy,
de ez a táv nem térben, hanem szívben méri magát,
néhány centire tőlem, ugyanabban a lakásban, 
az elérhetetlen
fürdőszobában, mely most egy másik kontinens.
Az este orrvérzéstől átázott, titokban kidobott
papírtörlőké, a stressz és a rettegés
édes paradicsompüréje, puha és lucskos,
ökleimmel dagasztom,
eltereli a gondolatokat, minden egyes mozdulatunk
menekülés, értelmetlen és céltalan önzés.
Amikor beszélgetünk,
mintha hivatalban lennénk,
válaszok sora, semleges,
impotens kérdésekre, 
akárha fertőzést kaptunk volna,
értelmetlen dolgokat teszünk,
ha végre elalszunk - te a hálóban,
én a nappali szőnyegén: rémekről, szerelemről álmodunk,
egymással,
látlak a távolban, farmerban,
először az Örs vezér téri Árkád első bejáratánál láttalak,
az út túlsó felén,
ahol a metró végállomása van,
a zebránál álltál, 
azt hiszem ez a legfontosabb titkos képem,
ilyen csak egyetlen lehet mindenkinek. A járvány
első hónapjaiban, összezárva, esténként 
a nappaliban táncolunk, kártyázunk és nevettünk,
most pedig a magány szintaxisának
minden szabályát követve,
a tagadástól, az utcai spontán síráson át,
a halálfélelemig,
az idő
ilyenkor megengedőbb, előre-hátra lépkedhetünk benne,
a most és a volt között
alig akad különbség,
csupán a minden. A hasonló dolgok
közelről nézve egyre különbözőbbek.
A történetünknek másképpen
volt kitalálva az íve,
az önzésünk eltorzította,
én itt ülök, te a reptéren,
ahelyett, hogy a fülembe szuszognál,
a magányunk csendes mosolyai
önmagukat másolják, úgy költöztek belénk,
hogy nem volt helyük, de rágtak maguknak,
hagytuk, hogy olyan mérgeket igyunk, melyektől
a szeretet szétrohad,
elfelejti a másik szépségét,
melyet valaha oly nagyon őrzött,
s halni tudott volna a percnyi hiányától,
most pedig úgy tesz,
mintha az üresség hétköznapi lenne.