Letépett fejű árnyékok túrják a kerítés tövét,

a sárguló lombok felett zsírszínű buborékokat
reptet az ősz. A beleim a nyitott ablakon
át az autók közé kígyóznak. Az égbolt inkább
zöld, válaszfalként lebeg köztem és a nem létezők
közt. A napsugarak az örömök felől érdeklődnek,
az önzést tudtam említeni, nameg a túlélést két
üres időpont között. Itt lenne még a félelem is,
esetleg a belső szervek ütközetei - de ezek csak
fogatlan hiátusok a pontos definíciók sorában.

Eközben a túlélési vágy rétegeket épít az elmúltak
fölé, ez a szomorúságok öniróniájának kecsessége:
ő nevet, én hallgatok. Csak a zajt kedveli. A csend
ijesztő. Túl sokat kérdéz, a válaszok felett pedig
mosolyog. Nincs titok, szekrények mögött élt 
alattomos bújkálás, a napsugarak körbofonják
a bokrok derekát, a leveleken ülő nedvek csillám
nyakéke önakasztás, és így újra maradhat a félelem,
az elrejtőzés gyönyöre - ez az egész, életnek
nevezett, vánszorgó pokoljáték ma újra győzött.

(St Albans, 2020. okt. 11)

Az ujjak egyszerű határvonalak, szögek puha
maszatba körítve Urunk végein. A tátogás lég,
kellemetlen fintor, olyan tágulatban, melyből
csak mélyebb légzés ad kiutat, cserébe váltót,
akaratot színleleve pohos dölyfünk merészein.
Sötét hártya, fátyolnak álcázva leng hajnalban,
virágokat húz belőle varázs ujjvégivel, akarat,
alma-illatod, vagy a bevérezett szögekkel vert,
lassan elmáló vezénylet, melyben együtt tánc,
ölelés vagy hajlam, mellénk fogta kasba a fényt.

(St Albans, 20-2020-Sept)

egyre több a kétely, szirmot sziromhoz,
orrok lappangva szaglásznak, vezérgyomot.
langyos akolban, komponált kék sáv az ég,
elapadva horkanások közt, bagzás nedve,
kettéharapott combok székletté olvadása,
virgonc remények szolgálójának ölében.

magam hordalék, Duna éjfekete emlékében,
telek és hónapok emlékeznek vissza ránk,
elszabott mozdulatok a sorok közt. Ének
kérdései önmagukról, mi lennék? Sziszegés,
dallam, vagy megmérgezett álom fáradtság.

(St Albans, 2020, szept. 18.)