Képek eszik ki a szememből a kéket,
félhővé változom, innen figyeljelek,
ha megforgatom az eget, mint homokórában
zuhanó szemek, helyet cserélgető istenek,
mert onnan nézve az élet és a szemlélés
ciklikusan ismétlődő remény. Karjaimban
magam gyermekét ringatva, jégkockákba
dermedt tenyered, orrlyukaink a levegőt
vörösre fújják magunk húsával, utoljára
megfigyellek; hajnal voltál, vágyad mesébe
kezdett, aláveszett: Kronosz falta kezdet.
Ettől a vonaltól, minden nap hangod
rétege sírfedőm, távolképek szolgája
a merengés amonnan - nyugszik percnyi
végzetében, ismétlődve árnyal és satíroz,
fülemben az ereim helyett tántorogva,
ugyanaz a ritmus, szemhéjaid izomtónus
kolibriszárny verdesése, engem képzel;
kislányunk leereszett függönye mögé,
újraélesztő végtelent fogas sínek közt
tátogó húscafatok rajzolt szájába,
szívet mázol nekem a végső köszönet.

Árnyék vagyok a nappali
falára szóródva, sötétebb
sziluettem szürke magánya,
kopott csengőm időm nyakában,
fényt hantol hideg síromba.

Karjaim esetlen bábozások,
szemközt a fények régi ablakok,
figyelsz engem az odaátból,
régvolt időmben minden perc
sok év nálad, egymást álmodva.

Rétegeket kapcsolnak be csendek,
eltévedtem, mint minden nap,
sorsunkkal magunkba láncoltan,
a múlt faodvában létezünk,
világunk közt vérdrótos határ,
ez a létezés ugyanaz a seb.

Hajdani mozdulataink illúziója
halott gyermek-testet rügyezett,
utazni próbál felénk a lét szépe,
gondolataink jegébe dermedtünk,
érezzük régből fakadt könnyeinket,
köröttünk a vákum énné változott,
ölelésünk selymébe bújva könnyzett.

Bocsánatkérés a jövö nemzedékektől I.

Az egyetlen esély a bolygó bioszférájának a megmentésére, ha azok, akik képesek értelmezni a tudományos eredményeket és felelősséget éreznek a Föld élővilága iránt fellázadnak. Muszáj lesz lázadniuk, ez hamarosan szükségszerűséggé fog válni, mivel a jelenleg uralkodó generációk nagy többsége egészen egyszerűen nem is érti mi a baj azzal az életmóddal, kultúrával, gazdasággal és életszemlélettel, amelyet a bolygó erőforrásait birtoklók rendelkeznek. Az én generációm és a nálunk idősebbeké csődöt mondott minden téren, az újabb nemzedékeknek egységesítenie kell az emberi fajt. Valaha egyetlen emberi közösség létezett, jelen tudásunk szerint valahol Kelet-Afrikában váltunk emberré, majd innen évezredek alatt szétrajzottunk, törzseket, városállamokat, országokat, szövetségeket létrehozva, a nyelvben és bőrszínben beállt változások elválasztottak bennünket, zászlók, himnuszok, királyok, nemzetek és szövetségek mögé bújva az emberi faj milliónyi kis részre esett szét, az erőforrások egyre nagyobb mértékű fogyasztása, az erőforrások feletti uralom és a hatalmi harcok hosszú láncolatai a mai napig tartanak. Az emberi civilizáció ma röhejes, az értelem és tudás figyelmen kívül hagyása jellemzi, a fogyasztás bűvöletében és az önzésben elmerülve felél, kihasznál és elpusztít mindent a bolygónkon.

Az új generációknak el kell hagynia majd az idejétmúlt, mesterséges kreálmányokat nemzet, ország, vallás, törzs, nyelv stb. ezek nevetségessége ellen fel kell majd lázadniuk, ahogyan a vallások permanensen jelenlévő, kártékony hazugságait is végre le kell majd zárniuk, és meg kell szüntetniük minden jelenleg meglévő politikai rendszert annak minden korszerűtlen és igazságtalan elemével. Jelen állás szerint az emberi faj ugyanis nevetségesen alulteljesit a saját értelmét tekintve.

Az új generációknak bátornak kell majd lennie, mert a jelen generációk hazugságai olyan mélyen vannak belevésődve a kultúránkba, hogy csak nagyon hosszú és eltökélt módon lehet majd ezeket megváltoztatni. De muszáj lesz, mert a túlélés lesz a cél. A fiatal generációknak, azoknak, akik ma még csak 2-5 évesek nehéz lesz, mert a jelen huszas-harmincas-negyvenes-ötvenes és ennél idpsebb generációk egy szemétdombot, tönkretett bioszférát, háborúkat, elnyomást, vallási fanatizmust, melegedő bolygót, elsivatagosodott óceánokat, mérgezett folyókat, kiirtott erdőket, elnyomást, egyenlőtlenséget, kapzsiságot és az erre épülő kapitalista rendszerek különféle változatait, képmutatást, önbecsapást és mérhetetlen egyenlőtlenséget hagynak azokra akik ma születnek, vagy alig néhány évesek jelenleg.

Nekik kell majd fellázadniuk és elsöpörniük mindent, amiről a maiak azt hiszik fontosak és szükségesek, az egész emberi civilizációt és az emberi fajt is teljesen át kell majd alakitaniuk és mélységesen szégyenkezve írom azt, hogy a saját korom ebben semmit nem tud segiteni nekik, mivel a jelen generciók nagy többsége fel sem fogja, hogy minden dolgunk - a politikai rendszereinktől a gazdaságon át a vallásainkig: csődöt mondtak és újra csődöt fognak mondani egészen addig amíg a jelen harmincas-negyvenes generációk ki nem halnak majd.

Ha lesz jövő, ha a ma (és a közeljövőben) született gyerekek megérik a huszonéves kort, remélem nem követik majd el ugyanezeket a hibákat és lesz bátorságuk ahhoz, hogy a jelenlegi emberi kultúra minden alapkövét a gazdasától az államformákon át a politikáig és vallásokig kidobják oda ahová valók: a kukába. Remélem igy lesz és remélem meg tudnak majd bocsátani nekünk azért, amiért ezek a mai emberek csődöt mondtak és elégtelenre vizsgáztak emberségből, okosságból és kíméletből. Ez egy könyörtelen, képmutató és aljas kor szülte néhány sor, amelyet a saját szomorúságom iratott le velem, a tudomány és a művészet az a két dolgunk, amelyre talán kicsit büszkék lehetünk, remélem ez a két dolog megmarad a jövő generációinak és erőt tudnak majd meríteni belőle ahhoz, hogy átalakítsák az egész emberi civilizációt.

ha olyan lennél mint az a sárga fény,
a lombok mögött sütő neonpárna, okker
didergés a lét újjászülető arca felől,
keresnélek vakon tapogatva, mint álca
és szagolnám valóságod, könnyes báját,
derűs bánat fetrengő árnya véges öröm,
látszata és tapintható félszeg imájának
újkörei fölé; adnék bármit, kérni mint
ha, akarná akarat kormos szíve kötél,
fityegni rajt díszként, csókolni szád
ameddig a tudat hagyta: hosszan álom
egyetlen apró mintázat az ami élesztené.

a fények ma kialvatlanul
törölgették páráikat,
elmerengtem feletted,
halott voltál, nem figyeltem
az árnyékleveleket,
szorongós lélegző párák,
alkarok a morzsákból,
olyan aprók, belőttem
amit kellett. telehintettem
a csöveket hópelyhekkel,
alááálltunk: érvérzés merészelt,
fékbőrt csúsztatott hamvas
zsíralkarod és penészes szájhegem
fölé, csurgós és nedvedzett.
Egyetlen szégyen, csók
a szőnyegen elérhető
múltcsapda felé,
amott mosolyogsz,
ez fertőzés-féleség,
ilyesmire szoktunk
elaludni. A vég egyetlen
kacskaringó, elhamvadt délután
és erre riadtam, minden tárgy
személynevet kapott
és üzent magának.
Ünnap van a bugyikban,
az ajkak közül zászlók
lengedeznek dél felé,
körbeállták őket
és a pénztárcájukkal
integetve becserkészték
a magány felett
terpeszkedő vén bölcset.
"Quam quidem expulsionem
significat exsufflatio."
És tovább a vénuszdombok
sárgáskék didergése
közé. Cratylus dialógusai
székletmintát jelentenek,
sapkámhoz kapva,
orrtágulás és két
főre kivetített vérhuzam,
aludtam és részeged
lettem, többet és kevesebbet,
kegyelmet és újra kegylemet.

a fények, elfedték hókérges
alkarod ridegét, körbenőttelek
és csókoltam, ameddig a könnyek
nem fűztek létraszemeket
a fal mellékéhez. csend a
légzés töve, csend a virágok
elszikkadt mája,
olyan részletes álom,
kérgek rétegei közt az egyetlen
alvó; többségi melankólia,
ahol a mészárosok és áldozataik
ugyanzzá válnak, és egyetlen
üdvözléssel lefedik az egész
törvényszerűséget, a kapzsiság
és túlélés máját formázva,
anyaméhben dalolva, egyszerű,
késő délutáni felhőfoszlányokból.
Félúton a részegség,
úgy láttatja magát
a jobb-felőli mérges
álom, mintha az, azok,
ezek az ujjak magamról gépelnének.

egyefelől túléltem
az elmúlt néhány percet,
másfelől azt kérdem,
hogy minek? a nappali szürke
szőnyege apró lényeket rejt.
a bárszék ezüstös alátéte,
mint egy ufó korongja,
visszatükrözi a saját
méregtelenített mosolyomat.
görcs lenne, ha hagyná magát
a gondolat sokszorozódni,
a kialvatlanság régbűjt
vinnyoga, alvakar,
esztelenférge, maggábavaló
trágárságkérget püföl
a mérhetetlen feleselés
újabb és újabb szabadsághatnékvoltam
én, voltam én, kirohanok
a ház elé és rágyújtok
a kora délutáni januáreleji
Holdra. akarnék veled valamit,
de a vér vér vér vér
és a kényszer holtpontja
nem hagyja, hogy megemésszem.
Ez hülyeség. Ilyen féktelen tervek?

szabály, kék Camel, Blue Camel,
stout és méreg. úgy basztam
felfelé a hányást, vagy akarhatnék
végtelen forglmat, aludjék
velünk a vagdalék. értelmetlen újra,
fogyatkozna. Hogy tekergés
ezen a betonon, drága kebled
mélyvont hűzna magába,
affelé, holnap régi
szép halmába, talán ha sír-könny
lenn édes kis ormában,
cidrizne rétek meredélyei felé.
Horkolnék édes, álmunkban
és emlékeinkben bukdácsolva
szórnám napalmunkat a bűn
réteglemezi fölé. Ezerélet,
nádszálherceg, füstös macska,
bodros felhőszél, alduj méreg,
aludj remény, sikolyodban
gömbök szórnak félszeg
körhintát rókalyukunk kicsit
röhejes födémei fölé.
Gyermeklázam őrzi a végünket,
újrakzdi, megintjárja,
és hakkant, makkant,
sodor, ahogyan lába-tánca
bírja ezeket a kelletlen
bodrokat éj-ünk feketéi köré.

Szellemek körben kétféle színben
magamra hagyva, marad a leskelődés.
Akárhogyan szólítasz, eperhab maradok
a vérfolyam hártyavákony hullámtetején.
Életben hagyott, hogy megérthessem
nincs semmi bennetek ami értékes.
Odaadta a nadrágját, de előtte
megkért arra, hogy rágjam le magamról
azt a koszt, amely még anyámból
maradt. Észrevétlen háttér előtt táncolnak
emléklegyek halántékom mögött.
Sóhajt szivárog magából, ez az utálat
nyolszögletű bölcsőrése. Rémült képű,
nagyarnőtt rigók, bokrok őrei,
vagy varázslatos tópart öcsém
szellemképével, határtalan érdektelenség,
mely úgy rögzít magához, mintha soha
nem akarna elveszíteni. Jeges szellőt
köhécsel magából ez a délután,
ha adna innom, hogy újra részeg lehessek,
öntudatomat sarát a házfalakra kenve,
naplementét rajzolva, koporsókat vetítve,
melyekben az emberek puha molylepkeként
átvészelhetnék a telet. A bank felé,
a Saint Peter's tér mentén folyó
organikus szövet, nyákban lépkedve,
magamhoz öleltem a józanság
kókadt emlékét. Ez a csodás,
ősrégi mocsok, amelyet "emeri"-ként
szoktak mutogatni, a bazárban megszorult
olcsó hamisság, az értéktelen
delej újraélése, a virtuális elélvezés
és gyilkolás szemezgetése, minden vétkem
egy újabb folyamatábra, a magábanvaló
érdeklődése a jóravalóság megszülése
felett, a szülők és kölykeik
ismétlődő végzete, a zabálás és szaporodás
közti csoda-paradicsom kótyavetyéje,
a derengés érdes szegélyű himnuszai,
melyek lágy kora januári szellőként
fújnak át rajtam, kisugározva a felhők
mögött lappangó sarlóhold felé,
a saját halálom felett érzett végtelen
öröm és a rémület ugyanezen
krónikus betegség felett,
áldás a szembejövő peték és álmatlan
északák közönye felett,
csak pókomat sétáltatom köztetek,
egy árnyék mint ti, éppenúgy
magányába csavarva. A váratlan
jelenések új könyve, megrészegíti
a múltból itt ragadt szellemeket.
Álmunk felett őrködő kultúrszondák
fogadhatatlan rögzítőszegei Krisztus
tenyerére erősítnek. Végre elhalkult
idebent a sziszegés, a délután belemerít
abba az akváriumba, ahol egy puha
pléd és két vánkos kisgyermekké
varázsol újra és elképzeled,
hogy minden másképpen van
mint ahogyan valójában történt.