Holnap már december lesz, észrevettem, mert tegnap bérletet kellett vennem, hatvanegy font, feljegyzem az árát magamnak, még jól jöhet az emlékezés - bár most egyetlen ok sem jut eszembe ami miatt érdemes... Belefúrja a mellkasomba a fejét, csipeszek a vállamon. Nem annyira rossz az egész, (közben bort vedelek és pisilnom is kellene, de ez anyira közönséges) de a bordák azért recsegnek? (sehol egy előpattanó, véres fej, sehol egy üvöltés, egy nagy gesztus, nincsenek féktelenül kanyarodó érzelmi ívek - nagy büdös szar van) Végignéztem néhány fotót a Facebookon, ismerősökről. Házasságkötés, tengerparti nyaralás, mediterrán étel a mobiltelefonnal készített fotón, minden második ember a gyerekéről közöl szánalmasabbnál szánalmasabb képeket, mellszőr, tetoválás, kidomborodó szeméremcsont, hegymászás - nem merek levegőt venni, én ehhez túl unalmas vagyok. Csak a semmi. (a Semmi, nagybetűsen, a lúzer művészfaszfejek kedvenc szófonatának egyik összetevője, amikor nincs mit mondanod: odanyomod az arcomba?) Már nem is emlékszem a legtöbb ismerősömre -  nem zavar, nem kell sok idő a teljes felejtéshez. Kitörlődtök, kitörlődök - ez jó. (kiverném, de nem áll fel, már régóta nem érzek nemi vágyat, úgy igazán mást se, esetleg éhséget, vagy a hideget, de csak ennyi) A felejtés az egyetlen valódi vigasz? Talán nem a leg, de fontos. Alszomni kéne, délutánálmodni - ez a vasárnap is csak erre jó. Milyen fura, hogy "vidám", "szomorú" és egyéb jelzők - a magyar bestiáriumban. Nekem alvós. Vettem egy könyvet a kvantumbiológiáról érdekesebb mint gondoltam, de túl sok benne az általános, középszerű magyarázat - de érdekes. Nem történik más, csak a szokásos: merengek. Hangulatváltások. Zavar és magány. Tervezgetem a decemberi szabadságomat. Megnézem Budapestet, karácsony előtt - ha lesz kedvem, bár nem tudom minek. (a hazugságól és igazságról azt gondolom, hogy "basszák meg mindkettőt" - még az ég sem kék, és én sem vagyok itt: na persze a relativitás fura gyönyörkeltésre képes: "az időskori butulást bölcsességnek láttatja", "az elvonókúra után hirtelen öntudatos lesz" - gyanúsak vagytok! talán csak az nem gyanús, aki halálra issza, cigizi magát: a hős, a kötél végén. lehetőleg fiatalon?) ennyit a túlélés igazságáról. az üres fej nem hátrány: előny. hogyezminek? hogyezkinek?

támasztom a fejem, beírtam három-négy mondatot, de kitöröltem, kínos a közlés, nyűgös a gondolkodás, tompa az érzékelés, a belső egyedüllét az egyetlen öröm: a semmi liturgiája. nem könnyű mindennap fenntartani a látszatot, gyíkháton lóként (ezt minek?), olykor belepislogok a szememből kijövő képzeletbeli csőbe, hátha van vki a másik oldalon. de nincs. "csak" tájak, emlékek - domboldal. körülöttem: hülyék és hülyébbek: legelöl magam - hogy pontos legyek.
itt ücsörögve: próbállak érzékelni (nem, nem hunyom le a szemem és nem sóhajtok - a búvárruhámat sem veszem fel), a dolgomat (hogy mi? elfelejtettem,.. erre nem tudok mit írni), mint rossz szerepet - amiről már nem is tudom, hogy mi az: megtervezni, feldolgoztatni: kiszámoltatni, lépésről-lépésre: önmegölvágytalanul. gép, gép. a személyes és személytelen sóhajok váltogatása közben: néha kimozdul minden, a szerep zavarából, vagy inkább a szerepből zavar lesz: kételyek: mint tavaszillatú tölgyek nedves levelei: könnyeket csalnak azokba a szemekbe, amik ha nem is az enyémek, de az én arcomra vannak felragasztva. képzelgés. nem nagyon lehet érzékelni és befelé nézegetni: esetleg csak akkor, ha már nincs cél. az önismeret káros, cselekvésképtelenséget okoz - szuszogja a fülembe, ami nyilván féligazság (sem), de hagyom, mert félek.

egész héten én voltam én, a bánthatatlanság mosolyburokában, (egyszerű papírfigurák, minden "r" betűs szavat megformázok a szótárból) függő árnyékoktól távol, szivárvány szalagon egyensúlyozva - minden cél és ok nélkül csak lalázva az élet puszta létezésén: nem kell túl sok semmiből. a függetlenség és a szabadság::::ki vagy? (Meddig vagyok én, ez, az?) hol vagy? (Mi vagy, vagy?) mit akarsz tőlem? nem tartozom neked semmivel. ha akarom nem válaszolok, elsétálok. legtöbbször megijedtem, mert bár tudtam, de nem értettem, hogy a bűntudat hiánya nem minden esetben a gátlástalanság jele, a rólad gondolkodás (öröme?): pedig nem függőség. elég a gondolkodás, reggel, egy fűtetlen buszon ülve, ugyanaz mintha megvalósulna, csak szomorúbb.

Henry Darger az egyik legfigyelemreméltóbb képzőművész, sokan az outsider jelzőt aggatják rá, de én most hagynám az efféle csacsiságokat. Érdekesség az életéből, hogy gondnokként dolgozott egy kórházban, Chicagóban. És csak a halála után találták meg a csodálatos életművét, amely bármelyik elismert képzőművész életművével összemérhető minőségű mint szellemileg, mint technikailag. A munkáin általában idilli tájképekbe illeszt gyerekeket, katonákat, növényeket és mindenféle borzalmakat tár fel a segítségükkel: mint szimbólumokat használja őket. Sajnos még nem láttam soha élőben a munkáit, de van saját online múzeuma, ahová szokás szerint a lehető legkisebb és legszarabb minőségben rakták fel a munkáit.

a gondolataim nevetségessége: a kitárulkozás gyengeség, vagy nem, talán csak a egy lehetőséget kínál,
mondjuk: olyan tereket, amelyekben a biztonság és a szédelgés rokonértelműek. Bármi lehet torz, bármi.
Nem kell ahhoz magyarázat, sem bűnbak, sem félelem, hogy az egyedüli megoldás
a gonoszság, vagy a hazugásg maradjon. A kövér vízcseppekről,
vagy a buszmegállóban ácsorgó női lábakról - bármiről eszembe juthatna: az elmúlás,
de miért nem az öröm? Ha pedig az öröm, akkor miért nem az elmúlás? Kit érdekel?
Nem valódi kérdések ezek, az ujjam hegyét nézegetem, elmúló percek gyásza: napok, deciméterek,
olyanokat írnék, hogy "szép tengerek", "a fövenyed alant", "barnás a táj":
csupa semmit - telítetlen és erőtlen gondolat: csak az ürességemből. magányból. Nem hiszem,
hogy van menekülés, azt még annyira sem, hogy szükség lenne rá, de amikor hajnalban, a buszmegállóban
állva, lenéztem a park füvére: nedves pókhálók közé, volt ott valami varázs,
ami nem engedte, hogy röhögjek rajta, vagy ráspricceljem az ereimből a vért,
a közömbösség néhány másodpercre: gyönyör. Ha nincs más kibúvó a továbbéléshez, akkor
hazugságot keresek ott, ahol abba kéne hagyni az egészet.