A tudatom véletlenből
kiszűrt véletlen, még csak
nem is egymást követő lihegések
sora, szelektív észlelések
szubjektív lételemeinek
szertefoszló sejtései,
kémia és kimért,
bemenet - kiszámítható válasz,
ítélet és mozdulat,
fogatlan esőcseppek
lakatlan szélcsomók,
az eszméletlen megértés,
a rá adott válasszal méri a
jelentéktelen jelenlétet addig,
amíg a Vagyok visszamordul
mindig akad válasz, csak
keringünk a túlértékelt
értelmünk esetleges
szabályai körül,  mintha
lenne bármi különbség
köztünk és az asztallap,
vagy a köröttünk áramló
levegő közt, mintha volna
ott valamiféle valós határ,
amitől az értelmetlen
jelentést kap és elhihetjük
tegnap valóban léteztünk.

Éjszakai futás I.

Múló eszméletvesztés, újra gondolja
az ernyedt múlt önmagával osztható
perceit, amikor a megváltó műanyag
kezeivel bokrétákat szórt lábai elé,
virágozzanak. Letolt nadrágja alól
pókok másztak elő, de nem történt
semmi, egy alakváltással túlélte ezt is.

Közben újra felébredtem, megszokottan,
éjfél előtt, kedélyes halálteázás indulóval
készülök az egyetlen dologra ami 
megnyugtat, az éjszaka kergetésére,
hogy ma is végigfuthassak az üres
utcákon, kerülgetve az álmodók
komótosan párolgó vágyait, fekete
lombok alatt
a csillagokat vagy a felhőket követve,

barátként vágyva

rókák és macskák foszforeszkáló szemeit,
és a legbelsőbb képtelenségek, ha lennének,
mint Cantor paradicsomában végtelen
kardinális számsorok a szükségtelenség
szükségtelen tervei, újra - megint,
ameddig kell, nem akarnának élni. Az éjjel
magánya csak van: mint egyedüli menedék,
a nyüzsgő önzés fogzó vég-virágai elől.