Két tükör nézi egymást,
a redőnyön túli világban
falombok folynak rá az
autókra. A szél hangja
elnémítja a madarakat,
a szellőző olykor csap
egyet farkával, ilyenkor
félni szoktam a dolgok
jellegétől, mert bár adott
élettelenségüket tagadja
a szél, létezni akarnak,
táplálkozni belőlem,
árnyékként vicsorogva
támadni. A csempéket
számolom, túl fehérek,
mindegyik homlokom,
négyzetbe vert rabság,
hűvös leheletük matt
buborék tört fényben,
és mielőtt vége, most
először megszólalnék:
csipegessétek ki
szememből
maradék fényt,
vagy hagyjátok épen,
csak ringok odabent,
az ismerős sötétben.

kicsavart nap, filléres eső és nyugalom
a saját vértócsám szélén napoztam, az
északi szél vörös jégkása habot vert
belőle a kövekre, minden buborékban
másféle mosoly tekereg, mint gyufával
megkínzott hernyók, és a csillogva
mohó gyerekszem, mint kínjait lesi,
öröm nélkül, csak a tudásnak hódolva,
kívülről magamban, sebeket túrva.

A padló rései óramutatóként
libegnek előttem, az elhagyott
folyópart térközzé gyúrta
a sötétkék pulóveresek arcát.
Felsétálok a közeli hullámok
legmagasabb pontjára, a viaszos
holdfény isten halott arcát
karcolja a vízcseppek kóbor
rajára, az emberek ezzé és
azzá változtak, én leszek ők.
Fontosságainktól megfosztva,
tetemre puffadt légbuborékban
rajzunk, alávaló bogarakként
sötét foltjaink bolharések,
takarásban a hűvös hústövisek,
farkakat növesztenek bőrődből,
amit csak vágynék - ólompárna,
alakra váltott légcsőrák réme,
a folttalan jövő szélütésre
átváltott agóniája, lelket
spergető, merengő, vagy
sátán öklén pörgő órapörgencs
megalkuvása karcol, fedett
lárvafészkeink, pontatlan
dulakodásaink, alábbhagyott:
ha idenéz, szombati tavasz,
késünket élező: volfrámba
csomagolt balettcipőd, olyan
vörösboros magány, elhagyott
combközép a véna felett: Nap,
kikelet a februárban, hagyaték
és lárva arcod a járatok
fityegő alkar erdeiben, szűkolő
amolyan, elhagyatott apám,
mondom és kimondom, de nem
merem, hagyom a poklot lefolyni
nagyajkad reszkető csőre előtt.