Szemeim a mennyezeten,
lámpabúrákat pásztáznak,
csészéket képzelek belőlük,
az ivászat remény, szűretlen lét.
Melleimet szipkázó lepkéket
fésülök, szőrpihés toruk puha
tapintása mint a felkarod,
lemásolták a combjaidat is,
velük most ide-oda táncolnak,
eltűnök, megjelenek
két piruettjük közt,
végigültem míg elmúlik
és előjön az az álfal mögül
a szarvas fickó, próbálnék előle
hátradőlni, hogy az ablakot
áttörve, lezuhanjak a járdaszegélyre,
legalább a halál megmentsen,
ilyenkor a mozgás valószerűtlen
kegy lenne. Körben lázasan
izzadnak a boltívek,
az irodaépület mozgásérzékelős
lámpái újra elsötétednek,
semmit nem láttak belőlem,
hártyavékony arcbőröm
mögött egy rothadó
egy tsuchigumo pókfej
félig felnyitott konzervje
atavisztikus mosolyod
a sötétben, valamelyik
imába belefeledkezve,
vagy épp a minapi sör ízét
vissza-izzadván, esetleg ajkaid
cserépmadarai közt nyelvezve,
csepfolyósítva minden
menekülési tervünket.
A szerelem kotoréka három
évszázadnyi álomlyukon
fűzne át, vagyok alkalmilag,
lennék számszerűleg,
megszámlálható erkély
a pislákoló valóságfáklyák
átforrósodott csúcsain,
egytől tízig suttogva,
minden ujjat leharapva
ez a csökönyös kiútkereső,
az a megbolondult anya,
valóságtól elüszkösödő.
A Waterloo környékét figyelem,
felülről átlósan, az állomás
tetőszerkezete felett
zöldes aurák
egymásra halmozva,
duruzsolást szűrnek,
a Temze hurkapálcika-hídjain
át, vissza, felém félkörben
érjen át pislogásod, annyira
vagyunk séta, olyan virágzó
faltőben leejtett zsigeri magány,
amelyből a látvány
és a kórkép ugyanzokat
a szépkörmű ön-gyönyörkődő
nárciszokat hajtogatja ki,
karóra felfutva, nagyajkú babok
virágszirmai tátikája köré.
Az ellenőrizhetetlen valóság
negyedsikolya, át és kibont,
enyhén szőrös combjaid:
a ruganyosak, fel-le pattogó,
álló faszom, zéróvá csiszolt
jellemmel: meghagyja amit kell,
még utoljára, egy intelmet,
hogy az emlékek és a jelen
következményeik, csupán néhány
időegységgel arrébbról, másik
tér kockából, a száguldás
szétesése és az átfagyott,
végső póz lánclelkű paródiája
részeként, halokegy-minduntalan,
bólintást hagytál nekem;
veled, velem és minduntalan,
amíg a zavaró éberség
nem hagy végre magunkra.

Kávéra sorakoznak az ipszilonok fej nélkül a kávét ma úgy szolgálják fel, hogy a szakállas lerakja a bögrét a padlóra, föléguggol és belevizel, nem hagyhatnak kétséget affelől, hogy ők és ők is kielégülnek, ebben a pillanatban felfogva valamit abból, hogy a pill a nat mi nt olyan bármikor összeállítható és szét; akármikor.

Nincs olyan hal az égben, mely repülni tudna. Együtt öltenek nyelvet ránk a csillagok, rádhagyom a vágyaimat, végrendelet a cipősdobozban. felszolgálják a húgyot, éppen körülállja néhány hívő, ínyenc, és a termelő tegnap fogyasztott vacsorájának ízét dícsérve, lassan repkedni kedzenek, először rövid körökben egymás felett, majd közelebb hozzám, nagyobb íveket írva a londoni reggel kék hátterére.

Hiányzó kézfejeim helyére két kávéskanalat szúrok, madárijesztőm leszek ameddig őrizni tudlak a keskeny réseken át, amit látok belőled Durcás, magára marta magát a gondolat, így elfelejtek gondolkodni, hogy egyszer majd egy másik univerzumban újra eszembe jusson és leírjam ugyanezt neked.

nincs egyezőség
váratlan időszéleken
egyensúlyban akasztva
álmosan figyelek

vágatlan állatok
túlértékelt értelmünk
közöny és ablakvirág
szűk szemhéjréseken

becézgetjük étvágyunk
alvadt vér emésztőiként
istent adtunk a bűnnek
gyomorgörcs tüskékkel

rég szültem pillantást
légből kotrott kalitkát
virágzó undort szaglász
jelenlévő kócos múltam

Ha nem szeretnélek
nem tudnék így fájni,
nem tudnám csendünket
ennyire mélyen várni,
ha nem lennél,
én sem akarnék lenni,
ha nem volna csendünk,
szemem kisírva,
lyuk maradna csupán,
vakon mindenre,
nem lennék több
mint hangtalan halál.