Képekben őrzött vágy,
ha lenne arca,
mosolya megőrizne
néhány emléket rólunk,
közel vagy,
vállad az a régi
köves part,
szoríts kéz,
legyél árny,
fénnyel növekvő,
légszerű ikertestvérem.

Vízcseppek kergetőzése,
a távolságot arcodtól mérve,
elfogadom, ha jel vagy,
puha és pettyes,
álmokban bolyongó kicsi,
ruhák illata,
nagyapa utolsó vergődése,
egy titkos ujjazás,
bárhol a tücskös rét,
nyárral leforrázva,
ülsz, villogunk
álmodlak most.

Szappanra vércsepp,
indulás előtt,
növényekként lélegzünk,
halkan bújnak ők is,
gyökér lépéseik milliméterei,
minden éjjel,
egymás felé nyújlank,
csak megérzésre,
hideg földben,
melynek ölelelése,
szükségszerű választék
két álom közt,
mely úgyis megtalál.

Kattog a radiátor, belélegzés.
Puha szőr nőtt az árnyaktól
hideg narancsokkal beszőtt
falkon. Felbevágott citrom
árválkodik a konyhapulton,
két arca mesehold, vékony
hangján búcsúdalt énekelve
úgy gyógyszerez be, hogy
játékokat szőjek saját vénából,
közben a karjaim lelelógnak
a szőnygre, hol nefelejcsek
sorjáznak az ajtóig és hálás
vagyok minden zörejért, mert
feledtetik a múlás iszonyatát,
ritmust adva az időnek, félszeg
prevenció őrület ellen. Közben
csak zokognak a percek, alattuk
énünk hajlik, akármi is legyünk,
ugyanaz a történet ciklikus
körökben, csak figyeljük a csendet,
harapó teremtő zörejek játékát,
hogy majd egyszer: magába térjen
újra, feketeséggel burkolva mindent.

Együtt száguldunk,
mint két olyan rész,
mely önmagában
egy-egy egész,
ha összeolvadnak:
köröttük minden izzik,
falak olvadnak,
gondok porladnak,
és ha úgy érzik,
valami szétválasztaná őket,
örjöngve és marva követeli
mindkét rész a másik
ölelését: azt az erőset.
Múlt? Szerelem? Végzet?
Ezek csak szavak,
a két vad szív:
valós, titkos történet.

Október 23.

Nem utálom az ünnepeket,
semlegesek, mint bármely
nap bármely pillanata,
a sodrásban rekedt tudat
bűnös vágya a tisztaságra,
minden szegletben elágazások,
melyek értékeink mentén
helyes, vagy helytelen
síkok mezőire vezetnek.
Jelenben élve helyesen,
gyűlölet, bűnbakok és
torz kevélység helyett.

Rettegem az ünneplő tömeget,
bennük erkölcsi törpék,
szemforgató ájtatoskodók,
megélhetési fröcsögők
próbálnak mások tettein
felkapaszkodni oda, ahová
akkor sem érnének fel,
ha létezne isteni csoda.

Ilyenkor pezseg a horda,
melldöngetés, műpátosz
szavakban pöffeszkedő
nagy szó-ívek, dicső múlt,
melyben Krisztus helyett
Krisztusokká lesznek,
elöl rohan a csőcselék,
külsőségbe kapaszkodik
az emberbelsők rettentő
üressége. Félem az
ünnepeket; az umtattát
és a sarkok csattogását.
Csak csendet, legyen
némaság, egyetlen őszinte
gondolat, sóhaj: gyülevész
hordák vak moraja helyett.

Álmatlanság üvöltő dühkönnyeiből esőnk,
vajon a Nincs és a Tagadás nyugalma szép?
A fájni-való Vishnu kezei lámpákat billegetnek
szénszemű ablakok imbolygó árnyaiban.
Csont vagyok, kutyákat nevelek magamnak.
Láncokon mászok fel a saját imákból
szőtt kék bagoly álmain át, Krisztus
uratok halálimádó őrületének fadobozába.
Túlértékelt emberi értelem nevettet
két hazugság közt, derekadból a hajnal
vonalakat maszatol a kimondatlan mérgek
gőzein át, egészen a repedésekben lakó
pókok csőréig, erre a menstruációs vértől
rózsaszin zsinórra aggatok könnycseppeket.
Bódultan hátradőlök
a gyémántfogak csilingelő
koccanás ritmusában.
A szél altatót hozott
nekem szájüregében,
ájulás közben disznókat láttam
a vonaton, csillámló orrukat
vakarva virágpörgőket
nyomnak markomba, olyan
sután játsszák saját apámat,
miközben egymás hónaljába
vaskapcsokkal fűződve, szilárd hitet
és megalkuvást nem tűrő hímnemű
világverziót kényszerítenek
a megszikkadt
éj utolsó sóhajába.
Elsétálok a Sainsbury's
felé, mintha késő középkori freskóban
léteznék. A díszes logók alatt saját
húgyukban fetrengők,
üveg mögé rejtett kéj,
már csak a nyilvános kivégzések hiányoznak,
pedig mennyien összejönnének ma is
a bámészkodók, meglesni
a karóbahúzott konstans sikolyát,
vagy a lefejezett
nyaksebéből spriccelő vért:
nem változott semmi,
jelenleg a konzumidiotozmus
még elnyomja a gyilkolást.
Az elmúlt néhány évszázad
vívmányai rothadnak szét előttem,
új barbárság nő a kezdetben nevetséges
relativizmus hazugságtalaján, sodró
torokkaparás, a félelem új barázdái
a homlokomon, összekötött múltjelek
köddel töltött gégénkben, kezemben
kézfejed mint hófehér porral hintett
mochi. Csak tartanám, amíg lehetünk,
ég velünk, cicaszemes szép értelem.