próbálok emlékezni az illatodra,
görcsként és reszketve érkezik a reggel,
és nem tudom elképzelni, hogy szeretsz,
mert érintés nélkül, csak súlyos
gondolatok rideg metszései
járulnak az ágyam mellé,
csitítanám a gondolatok mozgását,
de átharapnak felém a sötétből,
ha lámpát oltanék és belémrágna
magamba az arcod árnyéka a messzéből,
a búcsúzásaink láncolatai,
az integetéseink komor szellője
és csak sikoltanék. Rázom a fejem
és megnézem, hogy alusznak-e a nyomaid,
melyeken idejöttél és hagytad őket
kis tavakként szétterülni,
aljukban áttetsző vízfoltok szenderülnek,
ujjaim reszketését hűsük oldja,
arcodban mint laknék: édes kicsi sziget.
Azután csak némaságba fordulok és várom,
hogy ébredj a távolban,
hajadnak bodrai közé susognék kedveset,
csak hogy lássam, ahogyan az álladat
a melledre szorítva mosolyfélét küldesz
reggelünk szirmai felé: majd hajlataink
kuszái ringó ölelésekbe zárulnak,
hogy minden csak kettőnk táncáról szóljon,
ameddig a képzelt időmben ez a sóhaj engedi.

talán csak egy keskeny rés az átlátás
innen a túlfélre, az odakint innen bentről
kilégzés közben a játék, eltúlzott pihényi
horpadásokban lapuló felesnek érzett emlék,
szemeid szobákban szétszórva távolról elképzelnek,
susogva keringünk, a hajad közt lengedező szél vagyok,
szálakká bontva emlékekeide a jelenben fájva:
itt még csak haldoklik a történés, amott már
múlt időben vannak és nem lehetnek jövők,
a valószínűség olyan bizonyosság, melyet
elhiszünk és a képtelen pontok és vonalak
cikkcakjában sorolódva, csak a kusza-való,
a nagyhangű csőcselék hivalkodó vidámsága: mint
torzul az időbeni létünk magánya, gyerekkori
véraláfutások fájó tájrazai közé, hol és honnét
nyúlik feléd ujjvégem, melyekbe kapaszkodni nem tudsz,
csak érinteni véled, érzed: bőrünk melegét
az ölelkezésünk sírjában: megnyugtató ringatás
szemeink sótengerének hártyáján evezve:
halkan párolgunk semmivé, egymás álmában lepkézve.