Égből vagyunk és amit kitépnek belőlünk,
puha szövetek, posvánnyá rágott senkiföldje,
ahol a régi alakzatok és az új sejtek egymást
negálják és az eszmélet rövid ütemei nem hoznak
öröklétet, ellenben meghalsz és minden nyomod
épp olyan jelentéktelen lesz, mint minden előtted.

Emlékszem az arcukra,
nagyon fiatalok voltak,
mintha egy összekarcolt
tükörben táncolnának,
közben képzeletük szorosan
öleli őket. Egy éjszakai
tehervonat néma tolatását
figyelték az ekecsi vasútállomáson.
Körülöttük a kilencvenes évek
közepének frissen tépett szabadsága,
anarchista gondolatok,
késő kamaszok,
vagy kora felnőttek alaktalan tervei.
Idegenek voltak a falu trágyaszagú
levegőjében, az éjbe vezető
síneken sétálgattak,
közben Eliade és Jung gondolataiba
beleszőtték Farnbauer frissen olvasott
ibolyáinak illatát.
Akkor még nem tudták,
hogy az örök barátság,
és a lélek - nem léteznek,
és az a szabadság sincs,
amit érezni véltek,
az egész velük együtt enyészik el,
mint az az éjjel,
eltűnnek a vonatok,
mint maguk is,
de az idő szövetében
lenyomataik ott maradnak,
végtelenítve lépkednek egymás
mellett és nem sejtik,
hogy az elmúlás mosolyogva
figyeli őket a nyárfák sötét lombjaiból.

Kék alkarok, szürke árnyékkal,
délután az autók aszfaltot legeltek,
a szél a bokrok csúcsain szteppelt,
a zsilettpenge mosolyt karcolt rám,
az esőcseppek semmit nem változtak,
a megváltásról kiderült, hogy nincs,
könnyebb lett a múltbéli kacsintás,
lélegezni és újraéledni parancsra,
a szavakat a szél a bőrünk alá varrta,
tiltott záradék, vélelmezett arány,
alkalmatlan, esetleges és arányos,
mint a kora esti részegségem könnyei.

Az egyetlen kacaj, korai talán, akár a betegség,
vagy a számok közt a rés, fátyolos kora délután,
alkalmatlan jelenések közvetlen érintése. Álmos
szorongás az ítéletek kimondatlan keringése közt,
megálmodtuk a kapcsolódó múltat, miközben a
jövő ugyanúgy elemészt, mint előttünk mindent.