Szokatlan a szoba elrendezése,
bandzsítva néztem a félig nyitott
szekrényből integető ruhákat,
a szobabickli két szarva a tükörben,
nem látom magamat. Az érzékek
diadala a sokadik működésképtelen
mentség, vágyakat szobrászkodni
leborotvált tarkók fehéres fényéből,
emlékszem mennyire kedvelted
az árnyékok játékát. A "soha nem"
az "el kellett volna mondani"
és a "másképpen akartam" szaggatott
vonallá összeállva tekeregnek
az ablakon át és vissza, felsértve
minden simaságot. A Keletiben,
talán a hármas vágány, kopaszság
és a világ minden reménytelensége.
A gyomromban lógó képek galacsinná
rágott káosza, a belső szervekből
szivárgó sav, az érdemtelen
és kibeszéletlen súlyok olyan sebek,
amelyek vázaként élnek körülöttünk,
és mindig újra megtelnek hallgatással,
hogy néma virágaink tovább élhessenek.

A távolság, közelebb viszi az ismerős magányhoz,
színes bokrokat rajzoltat velem a szobák falaira,
alattuk különböző pozitúrákban heverő emberek,
átrajzolt arcokkal, ismerős, pont-pont-vesszőcske
ismeretlenekkel, szeplőtlenek. A vigyorgók könnyeket
szülnek, cseppjeik szétfolynak a fűben,  egy másik
ember lábszárán felfelé kapaszkodva, vérré válva
betóduljanak az orrlyukaikba. A bokrok levelei közt
sötét pamacsok, esetleges madarak, gomblyuk szemeikkel
követik a közelgő távolság képtelenségét. Közelebb érek,
innen nézve a bokrok magasabbak mint az épületek,
alattuk kertek, félek, hogy a lombok közt megfulladok,
vagy test nélkül összeroppanok, Akármi voltam, hallom
ahogyan az utolsó esőcseppek bekopognak az ablakon,
mintha acélból lenne az üveg, bejövetelük lepketánc,
alakzatban a mennyezet alatt, átrágják a falakat,
aludnék, de ezekkel a szemekkel sajnos nem lehet.

(St Albans, 2021. május 9.)

Egész délelőtt esett,
szokás szerint éjjel
egy előtt ébredtem,
csináltam két bögre
sencha matcha teát,
olvasgattam és merengtem,
háromnegyed négy körül
elindultam futni,
harminc kilométer,
több volt a cél,
végig szakadó esőben,
kudarcnak éreztem,
odakint olyan szag volt
mint gyerekkoromban,
amikor hajnalban kiültünk
a tópartra horgászni.
Bőrig áztam,
de nem zavart.
A hátizsákomból szellemek
párologtak az ég felé,
nem tudtam eldönteni,
hogy ez megtörténik,
vagy csak elképzeltem,
zavaros a létezés,
önmagában kevés,
lehetetlen eldönteni,
hogy múlt időben,
vagy jövő időben
gondoljak-e arra,
amit valóságnak
szoktunk nevezni. 

Két pont, vagy milliárd, ugyanaz. A látszat
és a mennyiség ijesztő. Ha változtatni kellene,
fájna - mint a boldog arcok a fotóalbumból,
nem a hiány, nem a szünetjel, hanem a képmutatás.
Összekeveredett napok és kibogozhatatlan idővonal
gyűrődések. Belülről ugyanaz a megfigyelő,
mint aki gyerekkorban volt. Az idő rövidsége miatt
a változások észrevehetetlenek, csak a végtől
való félelem nő, ez okozza önmaga paródiáját
és azt a sokféle kapzsiságot, melyből a düh
és a nyomorúság olyan történetet emel, melyet
tévesen úgy ismerünk, mint saját életünk valóságát.

(2021, május 4., St Albans)

A szél árnyéka betakarta a lombokat,
az arcokat levelekbe csavarta és hallgatott,
kérgét néha bánatosan véresre vakarta,
csak sírt, közben búsan bólogatott.

Lombjai közt elbújt a jövő és múlt,
a megélteket harmatként simogatta,
gyökerei közt sebeket gyűjtögetett,
nem szólt, csak némán várakozott.

(2021. május 2., St Albans)