A sors nem én volnék,
ha zöldülne ág,
véreznék vele,
ősz lesz újra,
vagy volt - nem tudom,
nem elég,
nincs támpontom,
csak egyedül ülök,
nem hazudok ebben a percben és így,
látom,
értelmetlenségemet és fáj,
pedig csak van
és nem érdekli,
hogy tudok-e róla,
vagy fáj-e még.

Csak ez a hajnal maradt,
bizonytalan pont, akár egy negatív óvóhely,
a holnapot innen még nem,
a tegnapi már nem látom. 
A jól álcázott közöny és infantilizmus
mesebeli kandúrként vigyorog rám
egy hófehéren világító ablakból,
A vágyak és akaratok szembenállása,
szociopata királyok korlátlan önzése,
önmagát szüli, éli, öli és tapsolja.
Egy álomban lehetne minden szebb,
ott még várhatnék egy távoli időpontra,
ahol majd megváltozik ez a mindig 
ugyanilyen, soha nem változó.
Akár feledhetném is, vagy ujjaimmal
átcsettinteném önmagamat egy másik térbe,
édes menekülés lenne, hozzábolondulva
ehhez a leheletnyi kalandhoz, amelyben
apátia esők, szuperönzés
és kollektivista pszeudo-zsenik
alkotást imitáló végbélragacsa tapasztja
kortalan szörnnyé ezt a szokványos
semmitmondást. Próbálok felejteni,
nem csak a múltat, gyerekkort,
egyszerűen csak mindent,
mert kell a hely a fontosabb dolgokhoz,
mint a fák és madarak nézegetése,
a felhők követése, vagy a dudorászás. 
Elmúlik vagy sem, én elfelejtem,
nincs többé függőségi viszony,
a nyugtalanság engem álmodik,
az önzés kanonizációja új szintre lép,
mindent megmér és a szája felé
hajlít, kíméletlenül csámcsogva.
Tudom, hogy nem győzhetek,
hiszen ez nem harc, egyszerűen
csak egy sikertelen evolúciós lépcsőfok,
hosszúra nyúlt halál-balladája, melynek -
szomorú, de jó lenne tapsolni a végén.

(St Albans, 2021, jan. 2.)