kék arcok szemöldök felett lepkék zártan,
lazán kulcsolt ujjaim közt a Hold hártyája,
két lépés a csatornafedélig, aljas túlélés
szeplőtlen, csipkés korzónk csendes vára,
számsort ír combomra ugyanaz a délután.

sikoly a virágok levelei alól, részletezés,
közelebb vont lábfejek homályos szélei,
álmos pókok fonója, vagyok aki szuszog,
pisztrángos patak kemény héjam vájatában,
csak ráng és zsigereket hullámoz. közelebb
hajol az udvar: sötét vonal vagyok a fényben.

amikor már nem hat meg semmi,
sem a látomás, sem a felesleg,
csak fogadom a reggelt,
köszönés nélkül, sátánfejek
lebegő bordáim közül,
ezredik elalvás, jelöletlen
emléksáv két sóhaj szünetében,
itt vagyok, bár nem akartam.

a nem számolt szívverések,
a sok ezer köbméter elhasznált
levegő, a beleken átcsorgó
kenyér, rizs és alma-tetemek
hiába alakultak energiává,
az értelem fénye árny maradt,
mögötte ott gubbaszt és
mosolyog rajtam a céltalanság.

Az utcán sétálva nem látni 

a házak alatt kacskaringózó 

alagutakat, ezek barlangokba 

vezetnek. A lakókkal valaha

történtek ezekben gyűlnek össze,

mint egy vesztőben, saját idővel

különösebb cél nélkül, csak úgy. 

Majd a résztvevők elmúlásával, 

az öröklét helyett titokká válnak,

várják, hogy felfedezzük őket,

hogy néhány pillanatra azokká

legyünk, akik hajdanán ők voltak.

St Albans, 2020 júl. 6.