idegenek nyomai végső lépcsők árnyékos lámpa-maszatában
elfolyt csíkok és fénygyűrűk a Waterloo felől, előre
halni elmélyült sorok közé, ahol a gyerekkornak
álcázott rémálom csörgőmasina dümm dümmöl. Alvó arcok.
Egy fürdőkád előtt térdelve, szemfestékszigetek közt.
Alhasból a köldökön át gyerekkort játszani, mernék
lélegezni, akarnék szeretni: ez most a vég, a fokozatok
felejtése, a megbocsátás utáni néma percek észlelősdije,
Gigi arcának örökömbe mentése, gyönyörű zöld ligetem
emléke sötét romhalmazok közt: csak álmodom azt az ölelést.

csak azt számlálja az ég felettem,
hogy vak dühömből mint születtem,
csak sóhajogva, mérgezett beszédben
meghajolva, néma pislantásaidtól
körülfonva, lélegzéssel ölelkezve,
szemedben távolodó fákat nézve,
elhalkulok örökre kedvesem.

hozzád érhettem amikor hagytad,
csókod tavára hajolva, drága hajlat,
tebenned őrizve az életet, számolatlan
percek: ködnek tűnő mályvafelhőkön
aláereszkedő édes cseppek, jaj, de könnyedek,
megtalállak ott, hová mérgemtől megnémulva
bújtál, és ott arcodra könnyezek.

zajok köröttünk, tekerődző aranyszárak,
csáb-csalfa életlátszat, fordulj felém,
göndörke tincseid mosolyodhoz vezető
égi ösvények, kanosszajárásom rajtuk,
a kérés szótlan rózsafüzérei közt, talán
ha meghalnék elmúlna a fájó bánat,
tenger-szabad hal lehetnél újra,
elmúlt lelkem holtában is vágyna utánad.

Arcokat csücsörít az elsuhanò táj
Könnyü déli pára a mezök palástja
Elrobog minden, s marad a magány.

Aludnék magam derűs álmán belül
Kézfejed havában taposna ajkam
Tegnapi nyomaink sétánkat jelölve
Ott ragadtak, Te távolodsz halkan.

Szürke csendek fent a felhömaradványok
Nincs az arc, nagy szemeidböl a bánat
Én magamba zártan haldokolva, te könnyek közt
Mint marják történetüket ott a távolban.

Örökre ott. Naponta újraélve: az elhalkuló bánatokat.