"indokolni, megindokolni és megmagyarázni, ha máshogyan nem megy, akkor előkerül a cinizmus" - valami ilyesmit gondoltam reggel, amikor megnéztem egy interjút Gerő András történésszel, akit egy nem demokratikusnak nevezhető rendszer (lásd a Freedom House ezen a héten kiadott jelentését Magyarországról) Nemzeti Színházának a hivatalos lapja felkért arra, hogy írjon egy szubjektív és független beszámolót az előadásokról - nyilván nem azért, hogy valaki által legalizálva legyen a színház működése, hanem csak úgy demokrácia féltésből...ugye? És Gerő András megtette, megírta sőt jópofinak tartota és akiknek ez nem tetszik, azok szerinte egy “törzsi kultúra” szokásai alapján vislkednek...mert ugye, akinek nem tetszik az ha valakinek laza a gerince, az a törzsi kultúra legfőbb ismérve. Ezt az interjúban is kifejtetette miközben magabiztosan mosolygott. Érdekes volt látni, hogy élőben hogyan működik a fent említett pszichológiai jelenség: elbagatelizál, cinikusan kioktat és önigazol. Pedig kedves Gerő András, lehet, hogy pont Ön az aki a törzsi társadalmi berendezkedés elvei szerint viselkedik, miközben úgy tesz mintha egy normális országban élne és egy olyan Nemzeti Színházat próbál hitelesebbé tenni a független írásával az előadásokról, amelyiknek a vezetője olyan vállalhatatlan dolgokat tett és mondott amitől minden jóérzésű ember minimum a fejét csóválja. Ön nem. Ön visszatámad és azokat bántja akiknek ez nem tetszik...gratulálok,  Gerő András nem érti, hogy nem az írásával van baj, ami nyilván teljesen oké és független - nem képes felfogni, hogy úriember nem pacsizik egy elnyomó rendszer kultúrpolitikájával...sem igy, sem úgy. Egy neves történész egyszerűen képtelen felfogni ezt? Kétlem. Talán, egyszerűen csak tudja ott legbelül, hogy hibázott és ezért az interjúban védekezik és támad...nem szánalmas ez: emberi. Ha meg nem tudja, és tényleg azt gondolja amit mondott..az rá nézve szomorú. Mindegy, a lányeg: Önnek sikerült a “cinizmust kimaxolnia” - pestiesen írva...magyarul meg: inkább nem írom le amit gondolok,

mai üzenetem a világnak:
egyé, vegyé, tévézz, igyá, egyé, bassz, szarj, egyé, vegyé, igyá, bassz, vásárolj, egyé, fingj, tévézz, egyé, bassz, igyá, egyé, vegyé, vegyé, igyá, egyé, vegyé, tévézz, tévézz, igyá, vegyé, egyé, tévézz, egyé, igyá, tévézz, igyé, egyé, vegyé, vegyé, egyé, igyá, vegyé, bassz, tévézz, egyé, igyá, egyé, egyé, tévézz, szarj, bassz.
hogy miért? mert kicsit elegem van abból a sok ostoba emberből akikkel meg kell osztanom ezt a bolygót. Nem szép dolog másokat ostobának nevezni? Lehet, de hazudni sem szép és hazudnék ha nem azt írnám amit gondolok. 
1. A Stanford, a Princeton és a Berkeley Egyetem ezévi és a Duke Egyetem tavalyi kutatásai alapján a fajok tömeges kipusztulása körülbelül 114-szer gyorsabb annál ami a normális lenne. Ezt mi emberek okozzuk.
2. A bolygó felmelegedése szintén gyorsult és gyorsul jelenleg is, ahogy ezt leírom. A 2015-ös év eddig megint a legmelegebb év volt.
3. Felzabálunk minden erőforrást, a szegény embereket pedig elneveztük "harmadik világ béli" embereknek, mintha űrlények lennének. 
Ez mintha vers lenne, de nem az, pedig inkább ezekről a dolgokról kellene írniuk a költőinknek, de ez túl földhözragadt, nehezen társíthatóak hozzá lelki folyamatok, erős képzetek. Pedig benne vannak ezek is - mint mindig ha a valóságról gondolkodunk, mert mindennek az oka ugyanaz, ami jobbá és romlottabbá tehet: az emberi természetünk nyomorúsága és folytonossága.
A felsorolást még lehetne folytatni... Minden rohad, pusztul és fogy és mi csak az immorális viselkedésünk mögé tudunk bújni, egyre cinikusabbnak kell lennünk, egyre kegyetlenebb véleményt kell megfogalmaznunk a magunk védelmében, hiszen ezek a nélkül a védekező mechanizmusok nélkül, reggelente a tükörbe nézve már csak egy szörnyeteg nézne vissza ránk.
A művészetnek kötelessége bemutatni azokat a folyamatokat, emlyeket a legtöbben nem akarnak látni, amiről nem akarnak tudomást venni, olyan tükrök kellenek - vagy olyan tükörként kell "viselkednie" amely figyelmen kívül hagyja a védekező mechanizmusokat és azt mutatja amilyenek az álcáink nélkül vagyunk, nem kell sem több, sem kevesebb.

rászoktam az esti sétálásra, itt a környéken, közben mindenfélén lehet gondolkodni, nem könnyű kiválasztani, hogy merre induljak.
a képzeletbeli világ jobb, az a valóság, ez a másik pedig,,,túlzás nélkül, óvatosan fogalmazva is: borzalmas helynek tűnik. Megszoktam, de nem szerettem meg.
Faludy Györgyöt olvasok, illetve újra, régebben már olvastam a regényeit, olyan mint volt: jó. Az egyik legnagyobb irodalmi kincsünk lehetne, mégsincs megbecsülve, valószínűleg azért, amiért életében sem becsülték.
Lassan indulnom kellene. Még két hét és kezdődik a nyári szabadság. Egy kicsit sem várom, kizökkent a napi ritmusomból, ami egyrészt nem baj, sőt szükséges, másrészt viszont fárasztó.

üres reggelek, ücsörgök a buszon,
bal oldalon, a harmadik ülésen.
körülöttem télszerü június,
megbabonáz az unalom, hogy nem kell
terveznem, birtokolnom
s ha mégis kellene, amikor akarom: feladom.

nem kényszer az élet, s ha mégis annak tűnne,
az árnyékaimra mindig számíthatok, nem
kell erőkifejtés ahhoz, hogy ami van
másmilyennek tűnjön: szürkébbnek, fakóbbnak;
közeben odakint megdermed a látvány, az
ablak mögött elhalad a külvilág
nem számít semmi, s ha mégis, csak keveset.